Az oroszoknál az ukránok mostanság nem testvéri nép, hanem „ukronácik”. Ukrán részről erre a kicsit angolos „rasiszta” leleménnyel válaszolnak. Sovány vigasz, hogy eszerint elvben egyetértenek abban, hogy mi a Gonosz.
Moszkvában május 9-én a Győzelem napját ünneplik, Kijevben május 8-án az áldozatokra emlékeznek, vagyis már nem érzik sajátjuknak a világháborús sikert. A jelen már megint átírja a történelmet, legalábbis azt, hogy ki miként gondol rá. Garantálni lehet, hogy persze a jelen is így jár, amikor nem is olyan sokára majd történelemmé válik. Lesznek tényszerű könyvek, meg olyanok is, amelyekben az Egyesült Államok addig hergelte Ukrajnát, amíg az rá nem támadt a békés Oroszországra, és szerzők, akik szerint az egész háború egy nagy zsidó összeesküvés a zsíros hadiipari profitért és/vagy a keresztények ritkítására.
A második világháborúban az akkori nemzedék nagyjából három százaléka, 70-85 millió ember veszett oda. Volna kire emlékezni, lennének bizonyos, csakis egyféleképpen értelmezhető tanulságok. De azt mondják, a társadalmi emlékezet maximum 80 évre nyúlik vissza, az pedig nagyjából most ér véget. Eltűntek a moszkvai Nagyszínház előtt kitüntetéseiket villogtató, szívesen mesélő, gimnasztyorkás öregek, meg persze a május 9-én Kijevben ugyanígy összegyűlő veteránok is, akik annak idején egy hadseregben harcoltak a közös ellenség ellen. Dédunokáik már el sem tudják képzelni, hogy ők nem halálos ellenségek, sőt, lehetnének azonos céljaik.
A magyar helyzet sem egyszerű, de nálunk szerencsére van megoldás. Az Európai Unióban, amelynek tagjai vagyunk, május 9-én tapintatosan Európa napot tartanak, hogy senki se érezze magát kényelmetlenül. Ilyenkor hivatalosan nem is a háború (európai) végére, hanem az unió első ötletére, a Schuman-tervre emlékezünk.
Idén persze minden más: megint lőnek.