Ukrajna;Csehország;visegrádi négyek;Lengyelország;Észtország;Szlovákia;Magyarország;külpolitika;

2022-05-09 15:15:00

Utat törnek Közép-Kelet Európa idealistái

Egy új, értékalapú külpolitikai szemléletmód van felemelkedőben a régióban. Magyarország viszont kimarad ebből a folyamatból és egyre inkább elszigetelődik - erről beszélt a Népszavának Benjamin Tallis, a berlini Hertie School kutatója.

Nemrég megjelent kommentárjában arról írt, hogy egy új, erkölcsi alapokon nyugvó Közép-Kelet-Európában, amit Ön neo-idealizmusnak nevezett. Hogyan ismerte fel ezt a szemléletmódot?

A neo-idealizmus felemelkedésére igazán az ukrajnai háborúra adott cseh és szlovák reakciók hívták fel a figyelmet. Ez a két ország nemcsak fegyvereket és hadianyagokat szállít a megtámadott országnak és befogadja a menekülteket, hanem a tetteik erős erkölcsi elkötelezettséggel párosulnak. A katonai segítségnyújtás élvonalában járnak, például az elsők között küldtek nehézfegyvereket az ukrán erőknek. Gesztusokkal is egyértelművé teszik, hogy Ukrajna pártján állnak: Petr Fiala cseh miniszterelnök március közepén Kijevbe látogatott, és a háború kitörése óta  - a külföldi vezetők közül - elsőként találkozott személyesen Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel. A neo-idealizmus visszaköszön Jan Lipavsky cseh külügyminiszter retorikájában is, aki rendszeresen felhoz morális érveket arra, hogy Csehországnak szilárdan ki kell állnia értékei mellett - és számonkéri azokat az országokat, amelyek ezt nem teszik meg.

Ön cseh és szlovák idealizmusról beszél, mégis ez a két ország is vonakodik rábólintani az Európai Unió Oroszországgal szemben tervezett olajembargójára. Nem lát ebben némi ellentmondást?

Nem állítom, hogy ezek az országok hirtelen tökéletessé váltak volna. Nyilvánvaló, hogy az olajembargó miatt a vezetők attól tartanak, hogy a megvalósításban súlyos nehézségekbe ütköznek. Biztos vagyok benne, hogy nem büszkék döntésükre, de ezek olyan dolgok, amelyeken nem lehet egyik napról a másikra felülkerekedni. Ez Németország ezzel kapcsolatos tétovázását is más megvilágításba helyezi – nem feltétlenül egyértelmű, hogy mi a helyes és helytelen ebben a kérdésben. További olyan ügyek is vannak, amelyek megkérdőjelezik Pozsony és Prága neo-idealista elköteleződését. Csehországban például a homoszexualitásról szélsőséges nézeteket valló tanácsadók állnak a kormány alkalmazásában. Ez egy olyan ügy, amelyre a cseh vezetésnek idővel megoldást kell találnia, hogy következetes legyen és hitelesen képviselhesse a neo-idealizmust. Máshol is megfigyelhetőek ellentmondások: az Egyesült Királyságban Liz Truss külügyminiszter azt hirdeti, hogy a szigetország a szabadság hálózatát építi, ám eközben Priti Patel belügyminiszter ellenséges környezetet kíván teremteni a migránsok számára. A kettő egyáltalán nem összeegyeztethető. Ezek azok a kihívások, amelyek a neo-idealizmus sikerének útjában állnak.

Pontosan hogyan definiálná ezt a szemléletmódod?

A neo-idealizmus alapvetően minden demokratikus társadalom szabadságának, önrendelkezésének és jövőjének biztosításáról szól, nem csak a „nagyhatalmak” számára. Nagyobb hangsúlyt fektet az értékekre, mint a liberális internacionalizmus, ami túlságosan az intézmények szabályaira és eljárásrendjére koncentrált, amelybe az illiberális államokat is megpróbálta bevonni. A neo-idealizmus a politikára és az eredményekre összpontosít. Azokon az értékeken alapul, amelyeket társadalmaink megvalósítandó eszmékként tekintenek: az emberi jogokon és az alapvető szabadságjogok, a liberális demokrácián, a demokráciák kollektív önrendelkezésén és mindenekelőtt polgáraik reményteljes jövőhöz való jogán. A neoliberalizmusnál nagyobb teret biztosítana az államoknak, annak érdekében, hogy a fejlődés előnyeit minél több emberre kiterjesszék. Optimista alternatívája a dekadens cinizmusnak és annak a fajta „realizmusnak”, amelyben mindig az erősebbnek van igaza, és csak a nagyhatalmak számítanak.

Vannak más országok is Európában, amelyek külpolitikájában megfigyelhető a neo-idealizmus?

A balti államokat mindenképpen ezek közé sorolnám. Kaja Kallas észt miniszterelnök április végén Berlinbe jött és egy fantasztikus beszédet tartott, amely kiválóan passzol a neo-idealizmus irányvonalába. Saját gyermekkoráról beszélt; arról, hogyan nőtt fel a szovjet elnyomás alatt. Elmesélte, hogy 11 évesen kijutottak az akkori Kelet-Berlinbe és édesapja azt mondta neki, hogy szívja magába a szabadság levegőjét, ami a Brandenburgi kapun át, a kettéosztott város nyugati feléről jön - ez egy olyan élmény, amit soha nem felejtett el. Ennek hatása érzékelhető Kallas kormányának külpolitikájában: Észtország is biztosít nehézfegyvereket, hadianyagot Ukrajnának, sőt GDP-arányosan az egyik legjelentősebb támogatást nyújtja és emögött ismét értékeken alapuló megfontolások állnak. Hasonló szemléletmód figyelhető meg Litvániában, nemcsak Ukrajnával kapcsolatban: a tajvani külképviselettel kapcsolatos névvitában tavaly óta ellenállnak a Peking felől érkező nyomásnak, részben még a Kínával folytatott kétoldalú kereskedelmet is beáldozták, hogy kiálljanak a demokráciáért és az önrendelkezési jogukért. Ezt a megközelítést kifejezetten támogatta a cseh külügyminiszter is, aki arra hívta a figyelmet, hogy Kína próbálja megfélemlíteni a demokráciákat – köztük Tajvant is. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy a neo-idealizmus nem korlátozódik Közép- és Kelet-Európára, de jelenleg ott koncentrálódik a legjobban.

Mik a mozgatórugói a neo-idealizmus térségbeli térnyerésének?

Részben történelmi okokra vehető vissza - a régió kollektív emlékezetében még éléneken él a kommunista rezsimek elnyomásának emléke, a szabadságtól való megfosztottság érzése. Másrészről pragmatizmus is áll a háttérben, nem naiv utópizmusról van szó: a közép-kelet-európai országok érdeke, hogy megvédjék magukat az esetleges orosz agresszióval szemben, és felismerték, hogy kizárólag az jelent igazi védelmet, ha ragaszkodnak a demokratikus értékrendhez és eszmékhez. Jelen pillanatban kulcsfontosságú az Oroszország elleni elrettentés és a szövetségesek megnyugtatása, valamint a szabadság frontvonalán harcoló Ukrajna támogatása, ám különösen érdekes, hogy a térségbeli vezetők ezt a történelmi emlékezetre, a társadalmaik számára fontos értékek és eszmék védelmére hivatkozva teszik ezt. A neo-idealizmus ugyanakkor egyfajta ellenreakciónak tekinthető az utóbbi évek közép-kelet-európai politikai fejleményeire, az illiberalizmus felé történő elmozdulásra. Csehországot egészen tavalyig Andrej Babis kormányzott, aki egyáltalán nem volt idealista, sőt annak ellentéte volt. Szlovákiában a tavalyi kormányválságba belebukott Igor Matovic bizonyos tekintetben hasonlított Babisra, de utódjának, Eduard Hegernek sikerült ténylegesen kiemelkedni és szakítani az ország közelmúltbeli történetével, azzal a reakciós politikával, amit a majdnem egy évtizedig a miniszterelnöki székbe ülő Robert Fico képviselt, aki szintén messze nem számít idealistának.

És hogyan illik a képbe Magyarország? Nálunk sem kormány-, sem szemléletváltás nem következett be.

Attól tartok, szomorú válasszal kell szolgálnom: Magyarország az említett folyamatokon kívül található és egyre inkább elszigetelődik. Szerintem ez egy valódi tragédia a magyaroknak, akiket ugyancsak szörnyen elnyomott a kommunista rezsim, de bizonyságot tettek bátorságukról az ‘56-os forradalom során és az annak leverését követő mindennapi elnyomás elviselésében. Az Orbán-kormány tettei elárulják ezt az örökséget, bár el kell ismerni, hogy a magyarok újra és újra megszavazták. Izgalmas kérdés, hogy mi okozza ezt, miben különbözik a történelmi emlékezetet és annak feldolgozását illetően Magyarország a környező országoktól. Lengyelország mindenképpen érdekes kontraszt ilyen szempontból, elvégre Orbán Viktor és Jaroslaw Kaczynski, a lengyel kormpánypárt vezetője szövetségesek voltak, ami bizonyos konzervatív értékeken és az EU-val való szembenálláson alapult. Az ukrán válságra viszont merőben más választ adtak, az Oroszországgal kapcsolatos nézetkülönbségeik pedig látszólag még a korábbi barátságot is felülírták. Úgy vélem, ennek magyarázata az, hogy Orbán és Kaczynski értékrendje nem annyira áll közel egymáshoz: a magyar kormányfő egy cinikus opportunista, míg a lengyel kormánypárt vezetője ideológiailag valóban elkötelezett - a lengyel függetlenségért és a putyini Oroszországgal való szembenállásban is. Lengyelország attitűdváltása mindenesetre jelentősen megnehezíti Magyarország dolgát, teljesen elszigeteltté teszi a magyar kormányt az EU-n belül. Orbán ezt arra fogja felhasználni, hogy tovább erősítse az ostromállapot-mentalitást a szavazótáborában, de vajon a magyarok tényleg ostrom alatt akarják érezni magukat? Biztos, hogy ettől nem lesz fényesebb az Önök jövője.

Kaczynski belpolitikailag láthatóan az orbáni modell megvalósításán dolgozik, de külpolitikailag a neo-idealista országok pártján áll. Hogyan összeegyeztethetőek ezek egymással?

A lengyel társadalom válaszút előtt áll. El kell dönteniük, mi a fontosabb: a nemzet fennmaradásának biztosítása, azzal, hogy szorosabbra fűzik a kapcsolatokat az Egyesült Államokkal és európai szövetségesekkel, vagy az illiberális úton folytatják, ami ellentmond azon közösségek - az EU és a NATO - értékeinek, amelyek a biztonságot és a túlélést garantálják. A lengyel kormány tudja, hogy egyedül nem képesek megvédeni az országot, ezért finomított a retorikán. Bizonyos nemzetközi nézeteltéréseket sikerült elsimítani, lezárták például Csehországgal a turówi szénbányával kapcsolatos vitát. Az EU felé azt kommunikálják, hogy további változások várhatóak, sajtóhírekből viszont azt láthatjuk, hogy eddig nem léptek vissza bizonyos olyan reformoktól, amelyeket az EU illiberálisnak tekint. Nincs még teljes fordulat Lengyelországban, de azért vannak reménykeltő jelek. Ilyen például Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök barátsága cseh kollégájával, Petr Fialával. A cseh kormányfő konzervatív, ám az ukrajnai konfliktusban a neo-idealista irányvonalat képviseli. Világosan visszautasította például Andrej Babis vádját, miszerint Csehország jobban törődik az ukrán menekültekkel, mint saját állampolgáraival. Fiala meggyőzheti Morawieckit arról, hogy térjen vissza az európai fősodorba, mivel ugyanazon az ideológiai hullámhosszon vannak. Lengyelországnak mindazonáltal sok mindenben kellene megváltoznia ahhoz, hogy belpolitikájában neo-idealistának tekinthessük.

Mit gondol, túlélheti a háborút a Visegrádi Négyek együttműködése?

Ha az ukrajnai háború egyetlen extra áldozatot követel, akkor legyen az a visegrádi együttműködés! Ez a formátum egyáltalán nem szolgálta Közép-Európa érdekeit, sőt, gyakran a régió legrosszabb tendenciáit erősítette fel, mert azt az érzést keltette, hogy a Visegrádi Négyek összetartoznak és szemben állnak az EU többi részével. Rendkívül káros volt a csehek számára, akiknek a külpolitikája a 2010-es évek elején elvesztette ideológiai alapját és meglehetősen céltalanul, identitás nélkül sodródtak, amiben számíthattak a V4-ekre. A visegrádi együttműködés az utóbbi időben már szétesőben volt, mostanra pedig törésvonal alakult ki benne: egyik oldalon áll a neo-idealizmus, a másikon a Kaczinsky-féle reakciós, elnyomó, ódivatú konzervativizmus, illetve az ebbe a köntösbe bújtatott cinizmus, amit Orbán képvisel.

Az ukrajnai háború megváltoztatta az EU külpolitikai dinamikáját, az eddig jelentős befolyással rendelkező Németország bírálatok kereszttüzébe került. Végleg háttérbe szorulhat a pragmatikus német külpolitika?

Őszintén remélem, hogy így lesz. Az elmúlt évtizedben az EU irányvonalát Németország és Franciaország határozta meg, akik tévútra vezették az uniót - a közösségnek megrendült az együttműködésre való hajlama, ehelyett újra és újra belső konfliktusokba keveredett. Ezen túlmenően elvesztette a transzformatív erejét, mellyel a demokratikusabb, reményteljes jövő felé tudta terelni a társadalmakat. Mindennek az az oka, hogy a vezetők a lehetőségek helyett a fenyegetésekre koncentráltak az EU-n belül és kívül egyaránt, felerősödött a félelem és a pesszimizmus. Emiatt a könnyű gazdasági haszonra összpontosítottak – amit meg kell szerezni, amíg lehet. Ez a megközelítés leginkább Németország Oroszországhoz való hozzáállásában testesült meg. Ezt a külpolitikát nem is nevezném pragmatikusnak, egyszerűen könnyű életet és olcsó profitot akartak minden érdekünk és értékünk rovására. A németek azóta felismerték hibájukat, de a fordulatot csak lassan hajtják végre.

Elképzelhetőnek tartja, hogy a neo-idealizmus lesz az EU külpolitikájának vezérelve?

Nehéz megjósolni, hogy ennek mekkora az esélye, de abban biztos vagyok, hogy egy ilyen szemléletváltás pozitív lenne az Európai Unió számára. A neo-idealizmus idővel jelentős erővé válhat. Az irányvonal egyik legfontosabb szószólója Zelenszkij, akinek a külföldi országok parlamentjeihez intézett beszédeit áthatja az idealizmus. Az ukrán elnök mindig az adott nemzet legfényesebb történelmi pillanatait idézi fel, szembesíti őket az idealizált önképükkel és megfeddi őket, amiért nem érnek fel ahhoz. Ukrajna a hadieszközöket tekintve hátrányban van, ezért Zelenszkijnek az eszmékre kell hagyatkoznia, de ki tudja használni, hogy az igazság az ő oldalán áll, az ukránok küzdenek a szabadságért, amit a Nyugat is fontos eszmének tart. Ez már önmagában azt mutatja, hogy kialakulóban van egy új szemléletmód. Azt sem szabad elfelejteni ugyanakkor, hogy a neo-idealizmus térnyerése előtt komoly akadályok állnak. Az EU-n belül például az Orbán által is képviselt reakciós politika jelent kihívást. Ezenfelül, a múltbéli tapasztalatok alapján biztosra vehető, hogy a közel-keleti menekültek nem részesülnének olyan szívélyes fogadtatásban, mint az ukrajnaiak - ezen változtatnunk kell, ha azt akarjuk, hogy Európát valóban a neo-idealizmus eszméje vezérelje. Szintén fel kell ismernünk, hogy versenyben áll az olyan tekintélyelvű, antidemokratikus államokkal, mint Kína és Oroszország - mindez egy régi típusú nagyhatalmi rivalizációnak látszik. A neo-idealizmus virágzásához szükség van arra, hogy túllépjünk az eddigi liberális világrend hiányosságain, és határozottan kiálljunk az általunk vallott értékekért. Ez egy kulcskérdés az egész világ számára, de ahogyan azt az ukrajnai háborúban is megtapasztalhattuk: még Európában sem minden demokrácia elhivatott abban, hogy csatlakozzon a szabadságért és a jövőnkért folytatott harchoz.