Hosszú Katinka bajai

Kiemelt költségvetéssel készült állami dokumentumfilm a sikeres magyar sportolóról, aki ma már nem akar Iron Lady lenni.

Két alkotás jut eszembe a Katinka dokumentumfilmmel kapcsolatban. Az egyik az Oscar-díjas Alex Gibney The Armstrong Lie, a másik Bryan Singer Bohém rapszódiája. Előbbi minden idők egyik legnagyobb biciklistája, Lance Armstrong portréja, akiről a forgatás közben derült ki, hogy doppingot használt, így Alex Gibney lefilmezhette a sportoló hatalmas bukását is. Utóbbi pedig a Queen együttes nem kicsit kifehérített múltábrázolással készített image-mozija, mely konkrét megrendelésre készült. Pálinkás Norbert alkotása ezt a két koncepciót próbálja ötvözni, hiszen sikerült azt a korszakot választania a stábnak Hosszú Katinka követésére, amikor igencsak eltávolodott a csúcstól és korábbi önmagától. Mindemellett valamiféle szimpatikus magyar világsztár portréját igyekszik letenni az asztalra. Mindkettőben elbukik, mivel a produkció az egész játékideje alatt a marginális és dagályos szintek között lavírozik.

Pedig a háromszoros olimpiai, huszonhatszoros világ- és harmincnégyszeres Európa-bajnok magyar úszónő nemzetközi szinten ismert karakter és az, hogy ennyi minden el tudott érni az életben, nyilván lemondásokkal és áldozatokkal járt – ergo megvolt az esélye egy érzelmi szinten jól működő dokumentumfilmnek. Minden nagyság mögött szenvedélyek állnak, jelen esetben pedig az alany a magyar sporttörténelem egyik legsikeresebbike. A film egy hajnali jelenettel kezdődik, amikor Hosszú Katinka félálomban próbál reggelit készíteni. Meglepően hiteles életszerű pillanat, sajnos több ilyen nem követi. Pálinkás Norbert rendező sokat időzik Baján, ahol megismertjük Katinka szüleit, még korai családi felvételek is előkerülnek. A legizgalmasabb karakter a nagypapa, Bakos László, aki egyben az első edző is volt. Ő az, aki mindig izgalmasat mond, rezdülései, amikor unokáját látja úszni, sokat elárulnak, kár, hogy az alkotói oldal erre nem figyelt oda. Sokkal izgalmasabb lett volna, mint Katinka volt osztálytársával az egykori középiskolai naplót nézegetni. Pláne, ha Katinka-mozi nem egy esküvői videó formájában lett volna rögzítve – kivéve néhány víz alatti lassítást.

A ritmustalanság végigvonul a művön, túl hosszú a családi expozíció, hogy aztán később alig foglalkozzanak velük. A dramaturgiai csapongás miatt egyik motívum sem tud meghatározó lenni: mivel nem sikerül a befogadó felé közvetíteni a sikerek örömét, a drámai pillanatok sem hatásosak. Az sem, amikor Katinkának szembe kell néznie azzal, hogy már nem ő a legjobb. E jelenség kialakulásában jelentős a szerepe annak, hogy ahol a film fő konfliktusának, drámai tetőzésének kellene lennie, ott megúszós megoldásokkal életek az alkotók.

Ennek hiányát felerősíti, hogy rajta kívül Hosszú összes edzője megszólal. Az úszónő azonban kifejti, hogyan látta kapcsolatát a férfival, milyen dinamika volt köztük és ismerősök és munkatársak is magyarázzák, hogy milyen volt, milyen lehetett kettőjük viszonya. Leginkább persze enigmatikus, hiszen az is elhangzik, hogy sok volt a konfliktus, ők ketten kvázi külön világot alkottak. A szülők is panaszkodnak egy sort, hogy kevesebbet kezdtek járni haza a fiatalok, de ezek a feszültségek nincsenek kibontva, alibizés zajlik csupán. Pedig ezt el lehetett volna kerülni azzal, hogy valaki elmondja a kamerába: Tusup és Hosszú nem áll szóba egymással, de Istenbizony megpróbálták. Az, hogy bármiféle kijelentés vagy utalás nélkül csak harmadik személyben beszélnek arról az emberről, akiről azt azért nagy nehezen elismerik, hogy kellett az olimpiai aranyokhoz, felfoghatatlan alkotói hiteltelenség. Csak akkor lehetne ez a forma elfogadható, ha Tusup már meghalt volna időközben. De életben van.

A „kreatív dokumentumfilm” – értsd: megrendelt portré festése mozgóképes eszközökkel kivitelezve – triviális üzenettel terhelt. Azt nem sikerült elérni, hogy Hosszú furcsa médiamegnyilvánulásai után szimpatikusabb és kedvelhetőbb legyen, mint a film előtt, mondhatni inverz bravúr. Különösen, hogy Pálinkás Norbert kínosan ügyelt arra, hogy kizárólag az úszásról legyen szó, a Hosszúhoz köthető közéleti botrányok (a Duna Aréna ingyenes „bérlése” vagy Orbán Viktor iránti elkötelezettsége) nyomokban sincsenek jelen a dolgozatban, így igazán sikerülhetett volna valami felemelőt készíteni. Hacsak azt nem gondolták ehhez elégnek, hogy Tusup a bűnös (na meg Covid-19), aki sportolónak tartotta Hosszút elsősorban és nem nőnek (ugye, nem ő mondja, csupán állítás, hogy mondta) és most, hogy az új férfi elhozta a normalitást, az aktuális eredmények nem is olyan rosszak. Hol van már az a Katinka, aki a teljesítményalapú világról, az új mentalitásról beszélt? Ja, az nem ő volt, hanem az Iron Lady. Egy robot, akinek a nevét a sajtó találta ki és az exférje teremtette meg. Mint egy úszó terminátort? De, ezek már inkább kérdések, mintsem értékítélet. Feleslegesek egy olyan mű esetében, amely valójában egyetlen egy képsorában sem állít semmit, csak visszadobálja a már ismert információkat.