Baráti társaságban éppen születésnapot ünneplünk, és a kedves ünnepelt éppen a születésnapi tortáját vágja fel, amikor hátulról kedélyesen egyszerre csak felkiált valaki:
– Tudjátok, hogy hová kellene mennünk, mielőtt az oroszok ledobják az atomot?
A kedves ünnepelt tortavágó kése megáll a levegőben, sőt, maga a levegő is megáll a szobában. A bizonyos valaki egy 50 körüli barátunk, kedves és szellemes ember, én amúgy nagyon szeretem, de hát be kell látnom, hogy talán nem ez a legmegfelelőbb téma most.
– Kér valaki egy kis kólát? – kérdezi az egyik nő, hogy az orosz atomcsapásról a figyelmet elterelje, de sajnos nem kér senki kólát, a figyelem nem terelődik el, úgyhogy a helyszínt, ahová az atomcsapás elől megelőző jelleggel utaznunk kellene, máris megtudjuk:
– El kell mennünk Chilébe – válaszolja meg a saját kérdését a kedves barátunk.
– El fogunk férni ennyien egy csillében? – kérdezi egy másik vendég éppen jó időérzékkel ahhoz, hogy végre felnevessünk.
– Kinek nem jutott még a tortából? – kérdezi a kedves ünnepelt, mire felhangzik hátulról újra:
– Azt olvastam a neten, hogy ha az oroszok ledobják az atomot Ukrajnára, akkor Chile már elég messze van ahhoz, hogy a radioaktív felhőt megússzuk.
Pörög az agyam, hogy miképpen lehetne semlegesíteni az atomcsapás témáját, de nem jut eszembe semmi, szerencsére az egyik mellettem ülő nőnek gyorsabban vág az agya, és megjegyzi:
– Tűzföld nem lenne jó? Az is elég messze van, és milyen jókat írt róla Verne Gyula.
– Ah, Verne Gyula! – csapok a homlokomra, s máris a maniókagyökérről kezdek hablatyolni jó hangosan, mert egészen biztos vagyok benne, hogy a maniókagyökértől semmiféle asszociációval nem lehet visszajutni az oroszok atombombájáig.
– Egyszer vettem maniókagyökereket Verne Gyula miatt – mesélem –, otthon elkészítettem, és lett belőle egy olyan undorító moslék, hogy dobtam ki az egészet a francba.
– Hát igen, a maniókagyökér tán csak a túlélésre jó – teszi hozzá az a bizonyos gyorseszű nő, aki a témát feldobta, mire megint megszólal a mi kedves, szeretett barátunk:
– Amúgy ha az ember túl is éli az atomcsapást, mire menne vele? Körülötte csupa halott. Állítólag száznyolcvan millió ember halna meg egyetlen bombától. Aztán meg jönne a radioaktív felhő.
– Hagyjuk már a picsába a radioaktív felhőt! – jegyzi meg valaki meglehetősen egyértelműen, mire felhangzik az adekvát kérdés:
– Szerintetek mennyibe kerül most egy repülőjegy Chilébe?
Nem tudjuk, hogy mennyibe kerül oda egy repülőjegy, de én Franciaországba mennék, nem Chilébe. Ezt alighanem kár megjegyeznem, mert jön is a válasz:
– Ha az oroszok atomot dobnak Ukrajnára, akkor azt Franciaországban nem lehet megúszni. Legfeljebb Chilében.
Csöndben eszegetjük a málnatortát, s megállapítjuk, hogy nagyon finom.
S hirtelen az a kérdés fut át az agyamon: vajon egy atomcsapás után megterem-e a málna Chilében? Már nyílik is a szám, hogy a hülye kérdést feltegyem, de mielőtt megszólalnék, szerencsére – hopp! – pont bekapok egy falatot. Aztán csak hallgatok.