Ágnes csúnya kislány volt. Legalábbis annak tartotta magát. Homlokából kicsatolt, egyenesre nyírt barna haja szögletes keretbe foglalta sovány arcocskáját, melynek nagy részét szinte eluralta az ormótlan, SZTK-keretes szemüveg. Vézna volt és beteges, amellett kitűnő tanuló, és tornából fel volt mentve. Kell ennél több, hogy valaki utálat tárgya legyen egy osztályban? És mégis, Ágnest szerették. Szerették a tanárai, és szerették a gyerekek. Ritkán van ez így együtt. Otthon arra nevelték, hogy mindig mondjon igazat. Életében összesen tán két pofont, ha kapott, azt is füllentésért. Ő volt az osztály bölcs kis kádija, akihez tanácsért, igazságtételért járultak a gyerekek. Bíztak benne, mert Ágnes a tanárokkal szemben is megvédte őket, ha kellett. Ágnes nem vett részt a diákcsínyekben, de nem is árulkodott, sőt nemegyszer magára vállalta a bűnös szerepét. Érdekes volt ez is. Nem hősködésből tette, nem a gyerekek elismerésére pályázott, nem is a jó tanuló tét nélküli álbátorsága vezette. Ő valóban bűnösnek érezte magát. Ha lopás történt, vagy betört egy ablaküveg, vagy amikor ürülékre bukkantak az alagsori műhely lépcsőjén, zavartan viselkedett, szinte magára terelte a gyanút. Hogy miért, ki tudja? Talán, mert hiányzott belőle a képesség, hogy mindezeket megtegye? A tettes helyett szégyellte magát? Vagy bűntudata abból fakadt, hogy jobbmódban élt, mint az osztály többsége? Lehet. Apja a városka nagytekintélyű bírája volt. Emeletes, szép házban laktak a Fő téren. Ágnes egyke volt, mindent megkapott, amit csak akart: zongoraleckéket, külföldi nyaralást, szép ruhákat. Sokáig az ő autójuk volt az egyetlen a városban. Szakácsnő főzött rájuk, asztalukra nap mint nap válogatott finomságok kerültek. Ágnes ennek ellenére (vagy épp ezért) menzakosztra vágyott, napközire, nyári táborra, sok-sok testvérre, akolmelegre. Ha ruhája szebb, drágább volt a többiekénél, titkon foltot ejtett rajta, vagy beszakította. Néha észrevétlenül aprópénzt hullajtott el az utcán, hadd örüljön, aki megtalálja! Ha rossz tanuló mellé beosztották tanulópárnak, számtalan esetben döbbent rá, hogy gyámoltjai nem is olyan buták, s legfőképpen nem rosszak. Így derült ki például Sóvári Pistiről, hogy gyönyörűen szaval, vagy Pék Sanyiról, hogy valóságos rajztehetség! Ágnes ösztönös pedagógiai érzékkel mindenkiből a jót hozta ki, amit sajnos némely tanáráról nem lehetett elmondani. Különösen nem Irma néniről, aki üldözési mániában szenvedett, és azt képzelte, hogy a gyerekek a háta mögött mindenféle csúfnévvel illetik. Félelme nem volt alaptalan. Irma néni valóban közutálat tárgya volt, és változatosabbnál változatosabb csúfnevei voltak. Annyit nem is érdemelt. Egy ízben félrevonta Ágnest, és mézesmázos hangon arra próbálta rávenni, hogy árulja el, miket mondanak róla a gyerekek a háta mögött. Ágnes gyomra összerándult. Fülében ott csengett az atyai intelem: „Sose hazudj!” De valami nem engedte, hogy most igazat mondjon. Nem tudom, Irma néni – motyogta szemlesütve –, semmit sem mondanak. Csalódtam benned, Ágika – mondta az űzött szemű Irma néni –, azt hittem, rád számíthatok! Ágnes vérvörös arccal lépett le a katedráról, és elvegyült a gyerekek közé.
– Mit akart a Pióca? – kérdezték a többiek.
– Semmit – volt a felelet. Nem mondtam igazat – gondolta magában –, ma már kétszer is!
De ezúttal nem érzett bűntudatot. Inkább szégyent. Szégyellte magát Irma néni helyett is.
Ágnes a felső tagozatot másik iskolában kezdte. Szülei a feje fölött döntöttek erről, Ágnes el sem tudott búcsúzni a pajtásaitól, de nem is érezte szükségét, úgyis gyakran találkoznak majd, mintha mi sem történt volna. Az osztály azonban nem így gondolta. Leírhatatlan volt a csalódás, mikor kiderült, hogy Ágnes nincs közöttük. Cserbenhagyott minket! Áruló! – mondták ki rá az ítéletet, és a megcsalatottak bosszúvágyától fűtve elhatározták, hogy megleckéztetik. Ágnes minderről mit sem sejtett, és amikor egy délután szembejött vele volt tanulópárja (az, aki olyan szépen mondott verset), széles mosolyra húzódott a szája, s már-már köszönt volna, de meggondolta magát, elvégre mégiscsak a fiúnak illene elsőként…
Pisti megvárta, míg Ágnes egészen közel ér hozzá, akkor megvetően köpött egyet az útszélre, és szó nélkül továbbment. Ágnes elvörösödött, szíve hevesen kalapálni kezdett. Mi történt? Bántottam én ezt a gyereket? Micsoda modor ez? Szinte megbénította a szégyen. Egy szót sem tudott kinyögni. Napokig hordozta magában a tehetetlenség feloldhatatlan kínját, míg lecsitult benne az indulat. Talán csak véletlen – gondolta. De nem így volt. Azontúl mindenki – még a legjobbnak hitt barátnője is – köpött, ha meglátta. Habos és hetyke sercintések szegélyezték az útját, amerre csak járt. Anyja azzal vigasztalta, hogy gyerekes dolog, majd kinövik, ne is törődjön velük! Talán meg vannak bántva, amiért otthagyta őket, és így fejezik ki a szeretetüket. Furcsa módja a szeretet kifejezésének – gondolta Ágnes, és attól kezdve, ha összefutott valamelyik régi osztálytársával, a mártírok átható tekintetével egyenesen a szemükbe nézett, vajon megteszik-e így is? Megtették. Szívósan és következetesen, évekig.
Időközben Ágnes szép nagylánnyá serdült. A rút kiskacsából sudár hattyú lett, nem véletlenül vigasztalta őt anyukája éppen ezzel a mesével kiskorában. Ágnes nem győzött betelni újdonatúj felfedezésével, hogy ő SZÉP! Öntudatosan lépkedett, mosolygott magában, ha megfüttyögették az utcán, és még jobban kihúzta magát. Minden jól állt rajta, s bár korábban szolid ruhákat hordott, most nekibátorodott a mininek, a szűk halásznadrágnak, a tűsarkú cipőnek, ami akkoriban divatozott. Már rég el is felejtette a volt osztálytársak gyerekes viselkedését, s nem kis elégtétellel vette tudomásul, hogy bizony a régi fiúk most csorgó nyállal, messziről követik. Falkában, mint a kutyák. Még köpni is elfelejtettek. Ágnes hiúságának hízelgett, hogy fordult a kocka. Szinte bőszítette őket kihívó pillantásaival. Kéjesen lelassított a közelükben, még rájuk is mosolygott. Kellenék, ugye? – kérdezte a szeme. Igen. Kellett volna nekik.
Nagyon. Ágnes, a régi pajtás nagyon messzire, elérhetetlen távolságra került tőlük. Érinthetetlen páriává tették, s most egyébre sem vágytak, mint hogy megérinthessék.
A beatforradalom szele Ágnesék kisvárosát is megcsapta. Gombamód szaporodtak az amatőr zenekarok, táncklubok. A parkok padjain esténként csapatokba verődve pengették gitárjukat a fiúk, magyarba törve az angol slágereket. Előszeretettel gyülekeztek Ágnes nyitott ablaka alatt. Furcsa párbaj keletkezett ilyenkor. Ágnes leült a zongora mellé, s a vonyító falkát igyekezett túlharsogni bősz zongorajátékával. Vajon ki győzi tovább? Beethoven vagy a Beatles? Meg kell adni, egyikük sem hátrált meg. A macskazenének rendszerint Ágnes apja vetett véget, egyszerre intve csendre lányát, és a szerenádozó trubadúrokat. Ágnes nem volt bulizós fajta, tánciskolánál tovább nem is jutott, de valami mégis vonzotta őt, hogy legalább egyszer kipróbálja, milyen is az az akolmeleg, melyben kortársai mostanában megmártóznak. Sokáig kérlelte anyját, míg az végre megengedte neki, hogy elmenjen egy ilyen buliba, bár hozzátette: – Nem neked való szórakozás az, egy ilyen komoly kislánynak! Meglátod, nem fogod jól érezni magadat. Tízre legyél itthon! – kötötte még a lelkére, mielőtt útnak eresztette. És Ágnes elindult. Aranyöves fehér selyemruhát vett föl, magas sarkú cipőbe bújt. Fülében klipszek ragyogtak, nyakára vadító parfümöt permetezett. Barátnője, aki elkísérte, meg is jegyezte: – Mi az, Operába készülsz? Mi tagadás, Ágnes valóban kirítt az öltözékével, bár hála istennek, senki sem figyelt föl rá. Lárma, cigarettafüst és tömeg fogadta, amikor belépett. Barátnője elsodródott tőle, őt már javában várta egy társaság, akik azonnal magukba szippantották. Ágnes magára maradt. Füst, bömbölő zene, sötét sarkokban egymásba olvadt párok, tolongás a büfé körül, szardínia módra összezsúfolt táncosok. Ez hát a BULI – konstatálta magában Ágnes. Nos, érezzük jól magunkat! – határozta el. Bement a mosdóba, és kisebb átalakításokat eszközölt magán. Elsőnek aranyövétől szabadult meg, a klipszeket is begyömöszölte a táskájába. Haját kissé összeborzolta, szájára rúzst kent, amit sose tett azelőtt. A cipő… hát az bizony szorított, de Ágnes hősiesen tűrte. A mosdóból kilépve végigjártatta a szemét a termen, ismerős arcokat keresve. Egy sötét sarokasztalnál a régi fiúkat pillantotta meg. Sört ittak, handabandáztak, cigarettáztak. Ágnes elkapta a tekintetét a hirtelen elnémuló társaságról, és a büfépulthoz lépett. Nem nézett feléjük, de pillantásuk a hátában égett. Idegen fiúk kérték fel táncra. Tangóhoz és keringőhöz szokott lábai nehezen vették fel az újmódi, vad táncok ritmusát, és bár nagyon igyekezett, inkább tipegésnek volt nevezhető, amit művelt, mint táncnak. De mindenki járta, ahogy tudta. Szabály nem volt. A párok nem is érintették egymást, a tömeg mégis valami kollektív, egységes lüktetésben hullámzott. Ágnes, anyjával dacolva, minden erejével azon volt, hogy jól érezze magát, de igazából kívül maradt az általános őrjöngésen, s a tíz óra közeledtével szívfájdalom nélkül készült hazafelé. Hát ezt is kipróbáltam – gondolta magában. Barátnőjét kereste, de az már rég megszökött a buliból, és most éppen egy autó rugózását próbálgatta egy fiúval valami elhagyatott mellékutcában. Ágnes egyedül indult haza. Nem félt, nem olyan fajta volt. Az utána szűrődő zene ritmusára lépdelt a sötét, kihalt városszélen. Táskáját ütemesen himbálva vágott át a parkon. Még dúdolt is magában. Csendes eső szemerkélt, szinte jólesett a forró nyáréjszakában. Egyszerre valami puha és súlyos dolog huppant a vállára. Meleg hörrenés csapta meg a fülét, mintha párduc ugrott volna rá hátulról. A földön találta magát, s hiába próbált szabadulni, moccanni sem tudott. Hang nem jött ki a torkán. És akkor, mintha folytatódott volna a tánc, ziháló, vad tolongás monoton ritmusa cibálta ezerfelé. Úgy érezte, darabokra szakad. Parázsló szemek villantak fel előtte kusza kavargásban: a Sóvári Pistié, Pék Sanyié, s a többieké. Konok, csillapíthatatlan étvágy falta magába, eltakarítva az eszmélet utolsó morzsáit is. Aztán csend lett. Ruhája foszlányain megcsillant a Hold. A fák között kutyák néma árnyai ügettek.
