„Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon (…) Toldi Miklós képe úgy ragyog fel nékem”. Na, nem, azért ne túlozzunk! Ámde mégis gyakran rémlik fel nekem egy, a maga idejében olyannyira jellegzetes, ám azóta elfeledett rádiós kolléga képe. Földényi Ervinre gondolok, akit kollégái – már csak a másik rádiós Földényitől, Jánostól, a karigazgatótól megkülönböztetendő – a Tűfejű Földényinek emlegettek. De még gyakrabban ezt a nevét is tovább rövidítve Tüfinek, Tüfikének hívták a háta mögött és szembe egyaránt. Néha úgy hiszem, hogy a valóban szokatlan fejformájú, vékonydongájú (hozzám képest mindenesetre) öreglegény szellemalakja ma is ott kóborol valahol a Bródy Sándor utcában, hacsak az épületegyüttes új gazdái az intézmény egykori szellemével együtt nem söpörték ki onnan őt is.
Hogy pontosan mivel foglalkozott, azt nem tudom. Mintha a könnyűzenei műsorokhoz lett volna valami köze. Én csaknem kizárólag a Pagodában láttam, ami nem meglepő, hiszen ideje nagy részét ott töltötte. De nem azért, mint mások, akik ott várták interjúra, riportra érkező vendégeiket vagy beszélték meg kollégáikkal a következő műsort, netán csak egy felest akartak felhajtani. (A Pagodában ugyan elvben tilos volt szeszes italt árusítani, felszolgálni, de azért megvolt a módja, hogy „konspirálva”, egy kávés csészében rumot, fekete cseresznyét kapjon, aki arra vágyott.) Tüfi ott élt, ott volt elemében, akárcsak a már régmúltba hajló kor egy másik jellegzetes rádiós figurája, Szilágyi György, a "Hanyas vagy?" szerzője, akit minden áldott nap reggeltől kora délutánig a Pagodában, a könyvárus Denise pultjához legközelebb eső asztal mellett lehetett fellelni. Noha – ezt kevesen tudták, magam is csak véletlenül szereztem róla tudomást – Szilágyi nem is volt a Rádió belső munkatársa, alkalmazottja, de annyira nem, hogy még szobája, telefon mellékállomása sem volt a házban. Ennek ellenére, ha házon kívülről keresték, a központ habozás nélkül kapcsolt… a Pagodába.
Röviden, a Tűfejű, aki viszont igazolványa szerint is rádiós volt, fecsegni járt a Pagodába. Ezekben a fecsegésekben azonban rendszerint több volt a bölcsesség, mint az üres szócséplés. Ha nem így lett volna, Földényi Ervin nem lehetett volna a mindenkihez barátságos, ugyanakkor igényes Szepesi György barátja. Ő pedig az volt. Tüfi bölcsességéről, de legalábbis mély életismeretéről akkor győződtem meg első ízben, amikor azt magyarázta el nekem, hogy milyen legyen a borravaló.
Feltétlenül bőséges. Az mindig kifizetődik – okított ki.
E tételének alátámasztására elmesélte, hogyan sikerült egy Magyarországon hiába keresett alkatrészt szereznie öreg Volkswagenjéhez. A szervizben az átvevő közölte vele, hogy sajnálják, de a kütyü elérhetetlen. Földényi ekkor megkereste azt a szerelőt, aki a kocsiját általában rendben tartotta és akit – bármilyen apróságról volt is szó – mindig bőkezűen jutalmazott. A fickó ekkor egy másik, ugyancsak javításra váró Volkswagenből rövid úton kivette és Tüfi autójába beszerelte a kívánt alkatrészt. (Hogy azután hogyan intézték ezt el a kiherélt gépkocsi gazdájával, arról már nem szólt a történet. Az már a szerviz ügye volt.)
Nem sokkal később kiváló hasznát vettem ennek a valóságos példabeszédnek. Egy számomra kellemetlenül fontos kollégámnak (értsd: félig-meddig főnökömnek) a szovjet gyártmányú lemezjátszóján menthetetlenül elromlott a lejátszófej. Én abban az időben Moszkvában dolgoztam tudósítóként, és a kolléga engem kért meg, hogy szerezzek neki egy ilyen fejet. A Gorkij utcában, a Majakovszkij térhez közel ismertem egy szaküzletet, amelynek a polcain tucatjával sorakoztak a lemezjátszók; értelemszerűen ott próbálkoztam. Az eladó azonban meglehetős közömbösséggel odavetette, hogy ez a fajta zvukosznyimatyel már hosszabb ideje deficit (hiánycikk), úgyhogy még próbálkoznom is fölösleges. Ekkor eszembe jutott a Tűfejű tanítása, és egyetlen kísérő szó, magyarázkodás nélkül átnyújtottam a segédnek egy tízrubelest. Mire ő – ugyancsak minden fölösleges szó nélkül – leemelt a polcról egy lemezjátszót, annak karjáról levette a lejátszófejet és odaadta nekem. Talán mondanom sem kell, hogy a döntő alkatrészétől megfosztott készüléket többé nem lehetett eladni. Ez azonban a segédet éppen úgy hidegen hagyta, akárcsak engem. Hogy rossz volt-e a lelkiismeretem? Nem. Az orosz közmondás szerint, aki a farkasokkal él, üvöltsön együtt a farkasokkal.
A Tűfejű azonban nemcsak az áruhiány szülte korrupcióban volt otthonos, hanem a néplélekben is. Évekkel később egy alkalommal Brüsszelbe utaztam valamilyen konferenciára. A repülőtéren becsekkoltam, aztán a tranzitban az időt múlatandó éppen egy kávét akartam rendelni, amikor Földényit pillantottam meg. Kiderült, hogy ő is a belga fővárosba utazik. Nyugodtan ittuk a feketét, amikor megszólalt a hangszóró és meghirdette a beszállást a Malév 600-as számú brüsszeli járatára. Én már ugrottam is volna fel, de Tüfi visszatartott.
– Nyugi! – mondta. – Nem olyan sürgős.
– De hát te is hallottad: beszállás Brüsszel felé.
Földényi ekkor ismertetett meg azzal a tételével, amelynek alapján joggal írhattam róla a fentiekben, hogy a néplélek mély ismerője.
– Akkor figyelj ide – szólt a kávéját változatlan nyugalommal kortyolgatva mesterem. – Mindenki ismeri azt a népdalt, hogy „Kossuth Lajos azt üzente: / Elfogyott a regimentje…” Érted? Ott állunk megfürödve haderő nélkül. Kell ennél nagyobb baj? Más népek fiai ilyen helyzetben felugranak és egy emberként fognak fegyvert, hogy hazájuk segítségére siessenek. De mit mond vezérének erre az elkeseredett nyilatkozatára a magyar ember? Csak legyint rá. Azt mondja, hogy „ha még egyszer azt üzeni…” Érted? Ha még egyszer… A Tűfejű éppen csak, hogy befejezte ezt a fejtegetését, amikor ismét megszólalt a hangszóró. Ezúttal immár azt adták az utazók tudtára, hogy „Utolsó figyelmeztetés – Brüsszel felé beszállás”. Földényi ekkor felugrott, megragadta a karomat és olyan iramban rángatott engem is a meghirdetett beszállókapu felé, mintha ettől függene az élete.
Ha még egyszer…
