- Szögletből a sarokba

A brüsszeli bürokraták már akkor sem törődtek semmivel, mindössze 3208-an látogattak ki a KEK-döntő első mérkőzésére 1964. május 13-án. Pedig volt látnivaló bőven. A híres-hírhedt Heysel-stadionban előbb az MTK vezetett 1:0-ra, majd a lisszaboni Sporting 2:1-re, aztán megint az MTK 3:2-re, végül 3:3-mal zárult az izgalmas parti. Akárcsak a külön párbaj Sándor Károly és Ernesto Figueiredo között: a két csatár egyaránt kétszer küldte a labdát a hálóba. A portugál játékos rendkívüli alakítással állította be a végeredményt: a tizenhatos jobb sarkától, a levegőből, kapásból lélegzetelállító lövést küldött a kapuba.

A döntőt az akkori szabályok szerint két nap múlva megismételték.

Az antwerpeni újrázásra már csaknem 14 ezer ember ment ki, de csupán egy gólt látott: João Morais szögletrúgása további érintés nélkül Kovalik Ferenc hálójába hullott. A kapus – Keszei Györggyel, Danszky Józseffel, Jenei Istvánnal, Nagy Istvánnal, Bödör Lászlóval együtt – a KEK-sorozat mind a tizenegy MTK-meccsén játszott, de már az elődöntőben sem remekelt: Glasgow-ban kiejtett egy könnyű labdát, így Stevie Chalmers 3:0-ra növelhette a Celtic előnyét. A skót fővárosban 50 810 néző ünnepelt, és senki nem gondolt arra, hogy a kék-fehérek finalisták lehetnek.

Mármint a Hungária körúti labdarúgókon kívül.

A vezetőség már „temetett”, menesztette Kovács Imre edzőt, a visszavágón Volentik Béla ült az MTK kispadján. Feltéve, hogy nem ugrált éppen. (Szegény Kovács már nem ugrálhatott.) A beugró szakvezető Kuti István első félidei góljánál még meg sem rezzent, Vasas Mihály körültekintően végrehajtott tizenegyesénél kezdett felélénkülni, Sándor ballábas, védhetetlen lökete után pedig már táncot járt a salakon. Majd Kuti bombagólja nyomán talán még a maratoni kapun is kiszalad, ha valamelyik mámoros emtékás nem kapja el, és emeli a magasba. A kék-fehérek 4:0-ra győztek, a glasgow-i The Herald pedig azt írta: „A súlyos térdsérülése után több mint öt hónapot kihagyó Sándor rögtönzött mesterkurzussal segítette csapatát a továbbjutáshoz.”

Pályafutása utolsó esztendejében a méltán legendás „Csikar” szerencsés is volt  meg nem is. Az 1963. november 7-én a Hungária körúton rendezett MTK–Vasas bajnoki találkozó (2:1) óta a Celtic elleni revansmérkőzésen lépett pályára először, aztán játszott a magyar–francia Eb-negyeddöntő visszavágóján (2:1, az összesítésben 5:2), de az Európa-bajnokság négyes döntőjén már nem szerepelhetett, mert újra megsérült. Kinn volt ugyan Spanyolországban, ám csupán szurkolt. A szerepkört ismerte tíz évvel korábbról, az ötvennégyes világbajnokságról, amelyre létszám felettiként vitték el Svájcba, hogy aztán az NSZK–Magyarország döntőben (3:2) a balszélső Czibor Zoltán legyen a jobbszélső... Viszont 1964 őszén Helmut Schön, az Európa-válogatott felkért német szakvezetője meghívta – Mészöly Kálmánnal együtt – Belgrádba, a Jugoszlávia csapata elleni jótékonysági mérkőzésre (7:2 az All Stars javára), amelyen a Szőke Sziklán és másokon kívül Lev Jasin, Karl-Heinz Schnellinger, Josef Masopust, Eusébio, Uwe Seeler társaságában futballozhatott a kontinens gálagárdájában.

Méltó búcsú volt.

S a KEK-döntő elvesztéséért sem kellett szégyenkezni. A La Derniére Heure nevű belga lap azt írta: „Igazi potyagól esett, amilyet ritkán lehet látni. Az MTK számára nem maradt más lehetőség, mint a támadás, s a magyar csapat rohamozott is hevesen, sőt nagyszerű helyzeteket teremtett. Szinte hihetetlen, hogy ezek egyikéből sem tudtak gólt elérni a csatárok. De gondoljunk csak vissza a két nappal korábbi mérkőzésre, akkor talán még nagyobb helyzeteket hagytak ki. Az embernek elkerülhetetlenül az a gondolata támad: vajon nem az-e a véletlen, ha berúgják a helyzeteket?”

A Népszabadság emelkedetten emlékezett meg a vesztesről: „A győztes a Sporting, de az MTK is minden dicséretet megérdemel. Már az előző mérkőzéseken, s most a brüsszeli és az antwerpeni döntőn is nagyon jól játszott. Teljesítményével újra felhívta a futballvilág figyelmét az MTK névre.”

S az ellenfél nem volt piskóta. Úgy került a KEK mezőnyébe, hogy 1963 júniusában, a portugál kupa elődöntőjében az első meccs 0:1-e után a Benfica otthonában, a Luz stadionban 2:0-ra győzött, majd a döntőben 4:0-ra lesimította a Vitória Guimarãest. Még nagyobb gólaránnyal győzte le a George Best, Bobby Charlton, Denis Law aranylabdás szuper trióval felálló Manchester Unitedet a Kupagyőztesek Európa Kupája negyeddöntőjében. Az Old Trafford stadionban 4:1-re kikapott, de a lisszaboni visszavágón 5:0-ra nyert, a mesterhármast elérő brazil Osvaldo Silvát a bódult szurkolók a vállukon vitték az öltözőbe. S akkor még nem beszéltünk az Apoel Nicosia 16:1-es lisszaboni megsemmisítéséről, valamint Mascarenhasról, aki 11 góljával a KEK-kiírás mesterlövésze lett. Joaquim Carvalho, Alexandre Baptista, José Carlos, Morais és Figueiredo pedig helyet kapott a portugál válogatott 1966-os vb-keretében; a világbajnokság manchesteri csoportmeccsén a portugálok 3-1-re legyőzték honfitársainkat, s utóbb bronzérmesek lettek.

Ugyanúgy, mint hazánk fiai az 1964-es Eb-n.

Néha úgy érzem, ez ma már nem büszkeség, ahogyan az MTK KEK-döntője sem. A valaha dicsőséges magyar futball összes régi gyönyörűsége szálka a szemben. Mert a góliát-eredmények ismeretében hogyan lehet önmagunk lejáratása nélkül felnagyítani a mai törpe sikereket? A magyar labdarúgás jelenlegi válfaját már annyira lesajnálják a világban, hogy az új Hidegkuti stadion 2016-os avatására az MTK meghívta a Sportingot, de a lisszaboni klub csak a haknibrigádját küldte el. A Magyarországra delegált játékosok közül csupán Ricardo Esgaio (9 meccs) és Matheus Pereira (4) bukkant fel az évad mérkőzésein az első csapatban. További huszonnégy szereplőnek – köztük Rui Patriciónak, Semedónak, Coatesnek, Ezequiel Schelottónak, Bruno Césarnak, Eliasnak, William Carvalhónak, Adrien Silvának, Bryan Ruiznak, Dostnak, Gelson Martinsnak, Andrénak – a színét sem látták fővárosunkban, ahol 2-2 volt az eredmény. A Blikk már a meccs előtt azt írta: „Teljes káosz az MTK-stadionavató.” A bulvárlap megemlítette: noha a Sporting a tartalékok tartalékjaival érkezik, „a jegyárak 5900–18 800 forint között mozognak”. Egyéb blamázs is előfordult: az ország és a stadionépítés legfőbb urát, Orbán Viktort kifütyülte az amúgy is felemás hangulatban egybegyűlő négy és fél ezres közönség. Beszédében a miniszterelnök így jövendölt: "Ha van tó, lesz béka is."

Egyelőre csak békaperspektíva van.

A lisszaboni zöld-fehéreknek amúgy hallatlanul fontos találkozójuk volt aznap: a másodosztályú Famalicão várta őket a portugál kupában. Az érdeklődés az itthoni kulisszákat idézte, a lelátókon 3109 néző lézengett. A lisszaboni csapat 1-0-ra győzött, de Famalicãóban sem a legjobbjaival állt fel. A kupában a B csapatát állította ki.

Pestre meg kivágta az alacsony C-t.