A más és más szereplőkkel készült, egymáshoz csak lazán kapcsolódó filmek láncolata megragad egy-egy jelenbéli trendet és kivetíti a közeljövőbe egy drámai történet vagy korrajz eszközeivel. Az eredmény persze ízig-vérig angolszász kultúrtermék, amely meglepően ritkán süllyed a napjainkban divatos polgárpukkasztó polémiák szintjére, ezeknél kifinomultabb eszközökkel operál.
Már a nyitófilm is súlyos kérdéssel indít: létezik-e (avagy fog-e hamarosan létezni) a véleményterrorizmus? A brit miniszterelnököt egy ismeretlen aktivista megzsarolja, hogy megöl egy általa túszul ejtett, egyébként igen közkedvelt hercegnőt, amennyiben a kormányfő nem közösül élő adásban egy kocával. Az ennek nyomán kialakuló fordulatos thriller szemlélteti, hogyan képes egy hangos kisebbség vagy akár egyetlen radikális egyén a közösségi média erejével ráerőltetni akaratát a közvéleményre – és ezáltal akár egy ország vezetőjére is.
A második évad sem kerüli el a közéleti témákat. A Waldo-pillanat története például azt feszegeti, mennyire befolyásolhatóak a választók és milyen messzire hajlandóak elmenni, hogy szavazataikkal „büntessék” a hagyományos pártokat, akkor is, ha ez saját önnön érdekeiknek is árt. Mai szemmel nehéz nem látni a párhuzamot a Kétfarkú Kutya és a szintén csíntalanul szórakoztató, szabadszájú Kék Plüssmaci között.
Persze a sorozat messze nem csak a nagypolitikáról szól. A 2016-ban bemutatott harmadik évad első története, a Szabadesés, éppen azért annyira fojtogatóan klausztrofóbiás élmény, mert egy egyén viszontagságain keresztül mutat be egy olyan világot, amely csak karnyújtásnyira van a mától. Itt minden emberi érintkezést az abban részvevő vagy annak szemtanújává váló egyének azonnal értékelnek a mobiltelefonjukon, a társadalom keretei között pedig mindenki a pillanatnyi pontszáma alapján képes csak érvényesülni. Kínában már csírázik az a szociális kreditrendszer, amely pontozza a pártállam polgárainak magaviseletét, elvhűségét, megbízhatóságát, mégpedig internetes megnyilvánulásaik, pénzügyeik, fogyasztói szokásaik alapján. Ennek kivonatos adatbázisa egyes nagyvárosokban össze van hangolva az arcfelismerő térfigyelőrendszerekkel is. De a nyugati világban is kialakulóban van egy ehhez hasonló horizontális diktatúra, főleg a fiatalok között, akik egymás folyamatos kommentálásával és vegzálásával kényszerítik kortársaikat az alkalmazkodásra.
Hagyományos sci-fi témák is terítékre kerülnek, mint a San Junipero program által kínált lehetőség, hogy idős, haldokló emberek feltölthetik tudatukat egy szerverre, ahol szinte végtelen ifjúság vár rájuk egy szimulált üdülővárosban. Avagy a negyedik évad „Fémfej” című része, amelyben túlélők kis csoportjai bujkálni kényszerülnek az emberiség ellen fordult katonai robotkutyák hordái elől.
Persze a koronavírus érkezése előtt pár hónappal bemutatott záró évadra is jutnak meghökkentő, tabukat döntögető történetek. Ezek közül is kivillan a Vérszomjas viperák, amely eleinte látszólag az egyre realisztikusabbá váló videójátékok okozta függőséget tematizálja. Két férfi egy háromdimenziós, minden érzékszervre ható verekedős játékot tesztel, ahol egyikük digitális szereplője nőnemű. Nemsokára rájönnek, hogy a szoftver díszletei között nem csak a küzdelem izgalma és az adrenalin tolulása fokozódik fel a „kinti” valósághoz képest, hanem avatarjaik révén akár nemi életet is élhetnek. Együttléteik hevessége mellett hamar elhalványul a fizikális világ, a főszereplőnek még saját családja, munkahelye is érdektelennek bizonyul – amíg el nem kezd kitárulkozni feleségének. És itt felmerülnek olyan kérdések, minthogy belefér-e a házastársi hűségbe az interneten, tehát a valódi érintkezés nélkül folytatott kaland, avagy lehet-e valaki a való életben heteroszexuális férfi, a virtuális térben pedig heteroszexuális… nő.
A legtöbb epizód ismérve, hogy nem próbál minden lehetséges nyitott pontot megválaszolni. A történeteket inkább filozófiai vitaindítónak szánták és ilyen formában használják is mind középiskolákban, mind egyetemeken. David Kyle Johnson szerkesztésében részletes elemzőkönyv is megjelent Black Mirror and Philosophy címen, amely pedagógiai függelékkel zárul a sorozat osztályterembe való bevezetéséhez.
Annak tudatában, hogy Magyarországon még régiós összehasonlításban is komoly produceri és színészi gárda áll rendelkezésre, érdekes elgondolkodnunk azon, vajon ha itthon készülne ilyen jellegű televíziós antológia, a jelen társadalmi folyamatok lehetséges jövendőbeli folyományaiból, melyeket lenne érdemes, illetve lehetne a képernyőn hitelesen boncolgatni. És talán ennél is fontosabb kérdés: lenne-e rá igény? Vevők lennénk-e arra, hogy a filmes média ne elsősorban a kikapcsolódást, a mindennapokból való menekülést szolgálja, hanem görbe (avagy fekete) tükröt tartson a minket körülvevő visszásságok hosszútávú következményeinek, és felfedje, nekünk és gyermekeinken milyen szerepeket oszthat ki a jövő, amit mostani döntéseinkkel, életmódunkkal akarva-akaratlanul létrehozunk?
