Anthea Roberts és Nicolas Lamp A globalizáció hat arca: ki nyer, ki veszít és miért fontos mindez? című új könyvében (Six Faces of Globalization: Who Wins, Who Loses and Why It Matters? 2021, Harvard University Press) azt a kérdést teszik fel, hogy kik a globalizáció nyertesei. Ha pedig jól azonosítható nyertesei vannak, akkor kik nem azok, illetve kik a vesztesei. Adnak többfajta választ is, részletesen kidolgozott alternatív narratívákat, amelyek tulajdonképpen világszerte lefedik a ma ismert politikai attitűdöket. A magyar közélet és belpolitikai szempontjából is nagyon hasznos végiggondolni ezeket a válaszokat.
Mielőtt a felmerülő alternatívákat végignéznénk, fontos leszögezni, hogy globalizáció alatt a szerzők az 1980-as évektől beinduló folyamatokat értik. Gyakran hangzik el az ellenvetés, hogy globalizáció mindig is volt, gondoljunk csak a Selyemútra, a Kelet-indiai Társaságokra vagy a gyarmatbirodalmakra. Természetesen távolsági kereskedelmi kapcsolatok évszázadokkal ezelőtt is léteztek, ami azonban az elmúlt pár évtizedben kialakult, az kvalitatíve és kvantitatíve is egészen más, mint korábban. A folyamatok korábban lassúak és lineárisak voltak, a mi korunkban viszont gyorsak és exponenciálisak. Ha az emberiség szembesülne ezzel a váltással, egészen másképpen kezdene el gondolkozni. A globális kereskedelem kialakulása, a transznacionális cégek dominanciája és a globális beszállítói láncok, a tőkekontroll feladása és a szabad munkaerő-áramlás, a kulturális globalizáció, a klímaválság és a menekültválság olyan természetű és léptékű jelenségek, amelyek egy teljesen egyértelműen lehatárolható korszakká teszik korunkat.
Lássuk akkor a lehetséges válaszokat. Az első a kritikátlan globalizációpártiság, amely egyfajta win-win szituációnak látja a folyamatot, amelynek nincsenek vesztesei. E nézet szerint a globális gazdaság kiépülésével a szegényebb országok is nyernek, hiszen tőkéhez és technológiához jutnak, és képesek a felzárkózásra. Ez a nézet – melynek prominens képviselője a techno- és globalizáció-optimista Bill Gates – gyakran hivatkozik arra, hogy az elmúlt évtizedekben visszaszorulóban van a globális szegénység, és ebben bizonyítékát látja annak, hogy mindenki nyertes.
A második válasz már win-lose relációnak értékeli a globalizációt. Jason Hickel több írásában is rámutat arra: nem igaz, hogy akár csak abszolút értelemben is csökkent volna a globális szegénység, ehhez az kellett, hogy az ENSZ folyamatosan, manipulatívan olyan alacsonyan határozza meg annak mért küszöbértékét, hogy ki lehessen mutatni, hogy a globális szegénység csökken. A második értelmezés szerint ugyanis a globalizáció nyertesei a felső 1 százalék, illetve a felső társadalmi osztály, amelynek a valós helyzet megismerése nem érdeke. Branko Milanovic és Christoph Lakner úgynevezett elefánt-ábrája itt az irányadó, amely bemutatja, hogy az emberiség legszegényebbjeinek egyáltalán nem lett jobb a sorsuk a globalizáció által (ők az elefánt farka). Az emberiség egy részének, elsősorban a Kínai Népköztársaság polgárainak relatív pozíciója javult, ők az elefánt teste. A nyugati társadalmak alsó és középosztályának relatív sorsa még romlott is, ők az elefánt ormánya. Viszont jelentősen javult az emberiség felső 1 százalékának a sorsa, ők pedig az elefánt ormányának felfelé kunkorodó vége. Azaz a globalizációnak igenis vannak nyertesei és vesztesei, méghozzá egy fent-lent dichotómiában, ahogy azt az olyan szerzők bemutatták, mint Thomas Piketty, Emmanuel Saez és Gabriel Zucman.
A harmadik álláspont pontosan ezt a másodikat kívánja eltéríteni. Mivel a fent-lent dichotómia potenciálisan robbanékony, társadalmi ellenálláshoz és konfrontációhoz vezethet, ezért a felül lévőknek érdeke, hogy ne a második értelmezés váljon dominánssá. Ezért a függőleges win-lose ellentétet vízszintessé win-lose ellentétté írja át,
ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a külföldi szegényekre húzza rá a vizes lepedőt.
A globalizációt etnikumok csatájának láttatja. Előkerülnek a kínaiak, akik „ellopják” a munkahelyeinket, az Egyesült Államokban a latin-amerikai, Európában pedig a közel-keleti menekültek, akik mint Schrödinger macskája, egyszerre/egyidejűleg nem akarnak dolgozni, csak a jóléti juttatásokon kívánnak élősködni, valamint „veszik el” a fejlett világ munkahelyeit.
A társadalom nagy része igenis érzékeli, hogy a globalizáció bizony nem felhőtlen win-win folyamat. Ezért nem rezonál a társadalom többsége például a magyar politikai ellenzék liberális élcsapatára sem, amely ezt az illúziót dédelgeti magában minden ellentétes tény ellenére, és ezt vetíti ki kommunikációjában, újra és újra sikertelenül. Őket ignorálják; a tét innentől az, hogy a vízszintes win-lose, vagy a függőleges win-lose értelmezés áll-e nyerésre. Az elmúlt időszakban hatalmas előretörése volt a vízszintes, azaz a globalizációt egyfajta etnikai versennyé torzító narratívának, ám az utolsó egy-két évben mintha ez visszaszorulóban lenne.
A negyedik értelmezés szerint a globalizáció nagy nyertesei a nemzetközi értékláncokat működtető, a helyi termelést kiszorító transznacionális cégek, vagy ahogy nálunk nevezik őket, a multik. Kétségtelenül bemutatható, hogy a helyivel szemben nyerésre áll a globális, a kis- és középvállalkozásokkal szemben a nagy mamut. Adóelkerülésben, transzferárazásban, az iparági szabályozások lazításában, a kormányok egymással szembeni kijátszásában elképesztően sikeresek voltak az elmúlt évtizedekben. Tényszerűen kimutatható tehát, hogy a globalizációnak a transznacionális cégek nagy nyertesei. Ugyanakkor ez az értelmezés megáll valahol félúton. A multik nem emberek, nekik vannak tulajdonosaik. Ha viszont végigkövetjük, hogy kik ezek a tulajdonosok, akkor oda fogunk konkludálni, hogy a multik sikeréből a globális elit profitál. A multikat a globalizáció nyerteseinek látó értelmezés tehát valójában nem más, mint a második értékelés alesete, még ha ezt nem is látják mindig tisztán azok, akik így gondolkodnak.
A globalizáció ötödik értékelése egyfajta geopolitikai megközelítést alkalmaz. E szerint jelentős átrendeződésnek lehetünk tanúi, az Egyesült Államok elveszíti világpolitikai súlyát, törnek előre a feltörekvő gazdaságok, mindenekelőtt Kína. Tegyük félre azt a tévedést, amely a BRICS-országokra szélesítette ki Kína egyedülálló sikerét. Sem Oroszország, sem Dél-Afrika, sem Brazília nem bizonyult tartósan prosperálónak, de még India sem tudott lépés tartani Kínával. Egyedül a sajátos kínai államkapitalista modell volt képes jelentős felzárkózást produkálni, sőt, egyes technológiai területeken már dominanciát is. Az ilyesfajta geopolitikai megközelítés azonban szintén felszínes, és ismét csak megáll félúton. Miközben elmondható természetesen, hogy a legtöbb kínainak jobb lett a sorsa – mintegy 800 millió embert emelt ki a szegénységből az ottani rendszer –, ennek ellenére mégis van egy win-lose dimenziója a kérdésnek. A kínai elit a globális elit részévé vált, globális életet él, üzletel és házasodik a nyugati elittel, kihasználja és élvezi ugyanazokat az előnyöket, amelyeket a nyugati. Ez a geopolitikai ihletettségű elemzés ismét csak megáll tehát félúton, ha azon végigmenne, akkor a második és a harmadik megközelítés alesetévé válna.
Végezetül létrejött még egy hatodik értelmezése is a globalizációnak, amely egyenesen lose-lose szituációnak látja azt. Ez az értelmezés leginkább a környezet szempontjából közelíti meg a kérdést. Arra a veszélyre mutat rá, hogy a globalizáció következtében a gazdaság folyamatosan növekvő kibocsátása veszélyezteti a teljes bolygó jövőjét. Az olcsón a harmadik világban, mindenekelőtt Kínában előállított termékeknek már a gyártása is rendkívül környezetterhelő, jelentős szén-dioxid terheléssel jár. Éppen azért lehetnek olcsóak, mert alacsony bérezésű országokban készülnek, ebből adódóan viszont eldobhatóvá és hamar lecserélhetővé válnak, ami rendkívül környezetszennyező, gigantikus mértékű szeméttel jár. A romlandó termékek interkontinentális szállítása repülőn, kerozin felhasználásával történik, a tartós termékeké egyre nagyobb konténerhajókon, nehéz-dízel égetésével. A nemzetközi szállítmányozás szén-dioxid kibocsátása hatalmasat emelkedett az elmúlt évtizedekben. A globalizált gazdaság végső soron tehát létrehozza a klímaváltozást, ami pedig az emberiség pusztulásával fenyeget. Azaz a folyamat lassan de biztosan minden átmeneti előnye ellenére egy lose-lose szituáció felé halad, annak sem osztályok, sem nemzetek nem lesznek igazi nyertesei. Az ipari termelés és a turizmus ráadásul a természetes élőhelyeket is visszaszorítja, fajpusztuláshoz vezet, a delokalizált ipari mezőgazdaság pedig a talajminőség pusztulásához, talajerózióhoz vezet. A Covid-járvány óta pedig ez az értelmezés a vírusoknak a szinte azonnali globális terjedésével is kiegészült.
Feltehetjük tehát a kérdést, hogy akkor kik a globalizáció igazi nyertesei és vesztesei? A szerzők, Roberts és Lamp úgy vélik könyvükben, hogy ők csupán az értelmezési kereteket igyekeztek csokorba gyűjteni, nem kívánnak ítéletet mondani. Szerintük segít minket a véleménybuborékokból való kitörésben, az empátiában, a tőlünk nagyon különböző emberek hozzáállásának megértésében, ha hajlandóak vagyunk végiggondolni, hogy ők milyen megközelítésben látják a globalizációt, és ebből adódóan milyen következtetésekre jutnak. Mi mozgatja őket, kiket tekintenek szövetségeseiknek és ellenfeleiknek, netán ellenségeiknek? A könyv már ebben az értelemben is rendkívül hasznos, hiszen hozzásegít a blokkokra szétesett társadalmaink újraintegrálásához.
Ugyanakkor káros lenne úgy tennünk, mintha minden értelmezés egyformán releváns és érvényes lenne. Egyes olvasatokat a tények, az adatok jobban visszaigazolnak, mint másokat. Ennek pedig súlyos politikai következményei vannak. Win-win szituációnak a globalizációt csak a nyertesek érzékelik, és ameddig ezt nem hajlandó tudomásul venni a magyar liberális elit, addig fennmarad elszakítottsága a társadalom nagy részétől. Ha nem képes a második értelmezést megérteni, annak képviselőjévé válni, akkor átengedi a terepet a harmadik értelmezésnek, amely etnikai ellentétekké konvertálja az osztálykonfliktust, méghozzá rendkívül sikeresen, építve a vesztesekben amúgy is meglévő etnicizáló, megelőző tudásra.
Amennyiben pedig nem lesz nyitottsága ennek az elitnek a hatodik narratívára, amely szerint az exponenciálisan gyorsuló globális kapitalizmus fenntarthatatlan, akkor nem egyszerűen nemzeti közösségünk jövőjét veszélyezteti, hanem a teljes emberiségét is. Ehhez Magyarország is hozzájárul, félperiférikus pozíciója és relatíve csekély súlya ellenére is. Nincs értelme azzal védekezni, hogy mi alig számítunk, a környezetterhelés nagy része másutt realizálódik. Ha mindenki más is ezzel hárítaná el a saját felelősségét világszerte, akkor abból egyértelműen a folyamat eszkalálódása következne, márpedig a 2016-os Párizsi Egyezményben mi magunk is a folyamatok visszafordítását, a szén-dioxid kibocsátás csökkentését vállaltuk, ahogy a világ összes többi országa is.
A globalizáció értelmezésének tehát rendkívüli tétje van. Annak is, hogy megértsük egymás nézeteit, és annak is, hogy meggyőzzük egymást, hogy az értelmezések nem egyformán hiteles leírásai a történéseknek.
