A 2022. tavaszi kormányalakításnak (az ötödik Orbán-kormány létrejöttének) két fontos tanulsága van.
Kezdjük az elsővel, mert az az egyszerűbb: teljesen mindegy, hogy kikből áll a kormánystruktúra, kik képviselik – úgymond – az egyes szakpolitikákat. Merthogy nem képviselnek ők semmit, nincs jelentősége, hogy mit gondolnak mondjuk az Oroszországhoz fűződő viszonyról vagy az Európai Unió jövőjéről. Sőt: főbenjáró bűn, ha gondolnak valamit, és netán még meg is próbálják képviselni. Aki ilyesmire vetemedett, mint mondjuk Martonyi vagy Navracsics, rövid úton ki is került a rendszerből – előbbi nyugalomba vonult, utóbbi vélhetően tanult a leckéből. (Átvihetnénk az analógiát a köztársasági elnöki posztra is, de valószínűleg anélkül is egyértelmű, miért kellett egy ciklus után távoznia Sólyom Lászlónak, miért volt tökéletes választás a szellem és morál nélküli Schmitt, és miért volt megfelelő tíz éven át a néma Áder). Aki nem gondol semmit, viszont kitalálja és végrehajtja a miniszterelnök gondolatait, az marad, aki pedig nem hajtja végre, vagy nem elég gyorsan, illetve hatékonyan, ahelyett keresnek mást – szintén nem a gondolatai, hanem a vélelmezett végrehajtási potenciálja alapján.
Ha pedig mindegy, akkor nem is feltétlenül érdemes tovább elemezni az összetételt – de ha már belekezdtünk, ürítsük fenékig a poharat. Boldogabb országokban a kormány összetétele üzen valamit a hatalom által elképzelt jövőről. Illetve üzen nálunk is, de ha megvizsgáljuk közelebbről, mi is az üzenet, nem sok örömünk lesz benne. Mert milyen jövőt álmodhat az nekünk, akinek a hatalompolitikai naprendszerében a környezet, a természet és a klímaügy még egy aprócska holdra sem fér föl, valahol a külső bolygók perifériáján? Mi lesz az iskolaüggyel, a kórházakkal, az idősellátással fajsúlyos kormányzati patrónus nélkül? Marad a kétsebességes szisztéma: gazdagoknak a fizetős, szorosan Fidesz-közelben, nehogy rossz helyre guruljanak a magánforintok, a többieknek a lepusztuló állami? Vagy még erről se álmodozzunk, mert ha ennyi tellett a jólét és a pénzeső évtizedében, akkor a válságidőszakban csak rosszabb jöhet?
Tényleg rendészeti kérdés lesz az oktatás meg az egészségügy, ahol Pintér Sándor majd elintézi, hogy a maradó pedagógusok és ápolók kevés pénzért, befogott pofával robotoljanak, és föl se merüljön bennük a sztrájknak még a gondolata sem? Hárul-e bármilyen feladat a már említett Navracsics Tiborra azon kívül, hogy baj esetén legyen kit a változatlanul Putyin-barát, korrupt és despotikus rezsim betartani nem szándékozott ígéreteivel Brüsszelbe küldeni? Az államérdeket vagy a sajátját fogja képviselni a magyar honvédség legnagyobb beszállítójából honvédelmi miniszterré emelt stróman? Kiket fognak szolgálni az adónkból milliárdossá hízott oligarchák, amikor már nemcsak költhetik, de oszthatják is a közjavakat?
Tapasztalati tény – a rendszerváltás óta eltelt 32 évünk fele ment rá, hogy megtanuljuk -: amíg Orbán van, minden más mindegy. És ezt pont így gondolják azok is, akik rá szavaztak.