Kedd este nyílt meg a cannes-i fesztivál. A nyitógálán meglepetésre élőben kapcsolták Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt, aki országa helyzetét Coppola Apokalipszis most című filmjével írta le, valamint méltatta Chaplin A diktátorát. Ukrajna elnöke szerint végül a diktátorok mindig meghalnak, ám szükség volna egy új Chaplinre, hogy bizonyítsa, a mozi nem némult el. Kedd délelőtt a sajtónak levetítették a nyitófilm előtti művet: a For the Sake of Peace című dokut, amely a neves színész-rendező-producer, Forest Whitaker gondozásában készült és aki a nyitógálán átvette a tiszteletbeli Arany Pálmát. Persze, mondhatjuk, kapott ő már pálmát a Croisette-en, 1988-ban a Bird című Eastwood-film főszereplőjeként. Aztán járt még itt vagy féltucat filmmel színészként, majd később producerként. Utóbbi tevékenységének a gyümölcse a Fort he Sake of Peace, Christophe Castagne és Thomas Sametin rendezése, amely Dél-Szudánba visz el minket.
Mint ismert, Whitaker a művészi tevékenységei mellett világbéke-aktivista, 2012-ben alapította a The Whitaker Peace & Development Initiative (WPDI) nevű szervezetet, mely a valós változás érdekében indít a Föld számos pontján programokat. Dél-Szudánban 2013-ban kezdték el a munkát, szerteágazó tevékenységgel. Ezt a munkát hivatott illusztrálni a film, mely két ember sorsán keresztül mutatja be a világ legfiatalabb országának a jelenét és elképzelt jövőjét. A rendezők szemmel láthatóan a mű elején le akarták tudni a legkegyetlenebb részeket Hogy ez egy olyan hely, melynek számos részén semmilyen törvény nem érvényes.
Hogy a tizenegy éves „demokrácia” politikusai a hatalomért egymás torkát is elvágnák.
Hogy itt az az úr, akinek van egy AK-47-es gépkarabélya. A kezdeti információk után intimebbé válik a mű, amint Nandege Magdalena Lokoro nevű fiatal lányt követhetjük, akit Whitaker maga és a szervezete képezte ki úgynevezett peacemaker mediátornak. Látjuk őt, hogy kisebb feladatok után – fiatalok lebeszélésre az alkoholról és az erőszakról – két ellenséges törzset sikerül megbékítenie. Döbbenetes párbeszédek hangzanak el: például, hogy ha vannak teheneid, akkor simán megöl emiatt a rivális közösség, amint alkalma adódik rá. Mire ez a nagy gyűlölet? A két közösség ugyanazt a völgyet használja az állatok etetésére. A lány leül beszélni a főnökökkel, akik elmondják: a gyilkolás és a rablás sok-sok generációs tradíció. Így élnek. „De hát ezek bűnök, nem nevezhetők hagyománynak” – vág vissza. És meggyőzi a szemben állókat, lehet, hogy megéri megbékélni, mert akkor a kormány utakat, iskolákat és kórházakat építene. Vagy ha nem, akkor fegyverrel jönnek és elpusztítják a két települést. A két rendező mindent belepakolt ebbe a cselekményszálba, még a nők felzárkóztatást is – hiszen a változást a dél-szudáni társadalomban totálisan értéktelennek tekintet lány érte el.
A naiv ismeretterjesztést ellensúlyozandó párhuzamosan pereg a szemeink előtt Gatjang Dagor élete: a férfit egy másik férfi tette ki a házából, akinek volt fegyvere. Meghallgatjuk, hogy soha nem fogja visszakapni ami az övé, hiszen nincs kormány, törvény és hatalom, mely az embereket védené. Hol él? A WPDI által, Juba városában létrehozott táborban, melyen az ENSZ békefenntartói védenek a külvilágtól. Egy olyan környezettől, ahol az emberek még az otthonukban is rettegnek. Gatjang Dagor a sorsát a fociban találja meg. Amióta a táborban él – mind a mai napig –, kiképzett hétszáz fiatalt hivatásos játékosnak. És a kerítésnél ülnek már a legfiatalabbak, akik már a táborban születtek. Kifejezetten hátborzongató volt látni, hogy van olyan hely a világon, ahol a focinak nem a szórakoztatás, hanem a túlélés a lényege és nem azért űzik, hogy milliárdokat égessenek el kedvtelésből.
Ám nem csak Dél-Szudán, a Cannes-tól háromórás repülőútra lévő Ukrajna helyzete is meghatározza a fesztivál hangulatát. Bár a művészeti igazgató, Thierry Frémaux márciusban azt mondta: orosz filmes delegációkat nem fogadnak és senkit sem akkreditálnak, akiknek köze van az orosz kormányhoz, a fesztivált számos támadás érte – elsősorban az amerikai sajtó részéről –, hogy miért válogatták be Kirill Szerebrennyikov Csajkovszkij című alkotását, amelyet Roman Arkagyjevics Abramovics, Vlagyimir Putyin kedvenc oligarchájának a cége, a Kinoprime finanszírozott. A művészeti igazgató válasza az volt: a film a háború előtt készült és nem annyira szigorúak, mint a francia elnök vagy az Európai Parlament. Annyi bizonyos, a film alanyi jogon is vitákat fog generálni, hiszen biográfusokra hivatkozva azt állítja: Csajkovszkij meleg volt, és a szenvedései, frusztrációi miatt a feleségét okolta.
Ez a produkció továbbra is versenyben van az Arany Pálmáért, így a színész-rendező Vincent Lindon vezette zsűri is látni fogja. „A zsűrizés és a megítélés nagy felelősség, csak úgy lehet túlélni, ha egyszerű néző leszek, az agyamat kikapcsolom és a csak a szívemre hallgatok. Nem gondolkodni kell, érezni. A színész Vincent Lindon otthon maradt Párizsban, maradt a gyermeki lélek. Végre csak élvezhetem a filmeket” – mondta az újságíróknak a mindig kulturált Lindon. Az egész beszélgetés majdnem Cannes jelentőségének a taglalásával telt el, amikor egy dán újságíró számon kérte Aszhar Farhadi Oscar-díjas iráni rendezőt – aki szintén zsűritag –, hogy A hős című filmje kapcsán plágium vádjával elítéltként két év börtön és hetvennégy ostorcsapás várja őt otthon, melyre a filmes szemmel láthatóan zaklatott módon és igen hosszú magyarázkodással reagált. Mint ismeretes, Farhadit azzal vádolták meg: a tavalyi cannes-i filmfesztivál zsűrijének nagydíját elnyerő A hős története nem saját kútfőből született, ahogyan azt a stáblistán írják, hanem feltűnően sok kulcselem köszön vissza a rendező egyik egy korábbi diákja, Azadeh Masihzadeh All Winners All Losers című dokumentumfilmjéből.
„Soha nem beszéltem erről a nyilvánosság előtt még. De inkorrekt információk jelentek meg. A szóban forgó dokumentumfilm kapcsán, amit láttam egy egyetemi workshopon, utána beszéltem a diákkal, nem lehet szó plágiumról. Sokkal később alakítottam ki a saját filmemet, nincs összefüggés: az én alkotásom fikció, két évvel a workshop előtti igaz eseményen alapul, a sajtó írt róla, publikus információkról alapján pedig lehet filmet készíteni. A hős az én interpretációm.” Hozzátette: az ügyet az iráni hatóságok vizsgálják, lesz egy per, de ez nagyon hosszú folyamat. Farhadi hangsúlyozta: bár nem ítélték el az ügyben, bár a sajtóban ez jelent meg.
A kvótaszámok nyomában
A humanista szuperművész Whitaker elismerését mindenki elégedettséggel fogadta Cannes-ban, ám a fesztiválnyitány előtti napok nyugtalan energiákat is gerjesztettek. Például a Deadline című amerikai szaklap által közölt szerkesztőségi tiltakozásban azt állították, a fesztivál sajtóosztálya visszakérte Thierry Frémaux művészeti igazgatóval készített interjú szövegét, ezt pedig cenzúrának tartják. (Mit szólnának a magyar gyakorlathoz?) A lap állítása szerint „ki akarták fehéríteni” az igazgató válaszát arra a kérdésre, ami arra vonatkozott, hogy a női és a fekete rendezők kisebbségbe szorultak a versenyprogramban. Hogy mi hangozhatott el, nem maradt titok, a hétfői cannes-i sajtótájékoztatón Frémaux beszélt erről: szavai szerint a filmművészetnek önmagát kell megreformálnia, ez pedig eltarthat akár egy évtizeden keresztül. A kérdést egyébként megkapta a zsűri sajtótájékoztatón Rebecca Hall színész-rendező is, aki megerősítette Frémaux véleményét és azt mondta: a nők elismertsége a filmiparban egy work in progress-folyamat.
