T ízpercnyi járásra a piactértől, egy szűk kis utcában nyílt meg az új kocsma. A halasbolt meg a cipőüzlet között meghúzódó keskeny bejáraton keresztül, hosszú lépcsősoron lehetett lejutni a tágas, jól megvilágított és meglepően ízlésesen berendezett ivóba.
A fentiek ellenére, „rendes” vendégek, mármint a környékbeli lakók, nem látogatták a helyet. Ide csak simlis zsebesek, pitiáner tolvajok, kisstílű betörők és garázdák jártak, akik ugyanakkor igencsak rendesnek tartották magukat, mivel odabent szinte sohasem verekedtek, nem randalíroztak, egymás orrát nem törték be, a kocsma ablakát pedig nem törték ki.
A rendőrség ritkán razziázott náluk. Ha erre mégis sor került, akkor inkább csak azt az egy-két ügyefogyott körözöttet szedték össze, aki nem lépett le időben, mert valahogy a többség mindig képben volt, és amikor kellett, leléceltek.
Mivel itt mindenki mindennel tisztában volt, ezért egyből feltűnt az új vendég, akit senki nem ismert.
A magas, jó kiállású férfi a harmincas évei elején járt, ráadásul igen magabiztosan. Általában felszegett fejjel, határozott mozdulatokkal, néha viszont kifejezetten gondterheltnek tűnő arckifejezéssel jött le az ivóba – vagy inkább merült alá az alvilág mocsarába. Komor tekintete azonos ütemben enyhült az asztalon álló söröspoharak számának gyarapodásával. Ott-tartózkodása alatt általában két-három sört fogyasztott, de szinte mindig előkerült valami papír is, amit maga előtt kiterítve, elmélyülten tanulmányozott. Néha csak a levegőbe meredt, máskor meg a papír szélére firkálgatott. Akik az asztala mellett elhaladva, kíváncsiságból vetettek rá egy pillantást, azt mondták, valamiféle épület tervrajza volt, a papír szélén meg időpontok, határidők.
Az ivó törzsvendégei mind egyetértettek abban, hogy a férfi közéjük való. De mégis, valamivel kiemelkedik közülük. Más, mint ők. Bizonyára nagyban utazik. A jól értesültek százszázalékosan tudni vélték, hogy bankrabló. Magányos, levadászhatatlan nagyvad.
A városkában két bank is volt, így a törzsvendégek fogadást kötöttek, melyik pénzintézet lesz a kiszemelt áldozat. Az új vendéget gondolatban megsüvegelték, és voltak, akik már előre köszöntek neki, ha feltűnt az ivóban.
Három hónap telt el. A kedélyek egyre inkább felforrósodtak, előbb vagy utóbb el kellett dőlnie, ki nyeri a fogadást.
Pontosan három hónappal azután, hogy az idegen feltűnt az ivóban, kirabolták a város nagyobbik bankját. Az újságok részletesen taglalták a bűncselekmény publikus körülményeit. Nyílt titok volt, a rabló úgy nyert egérutat, hogy alaposan ismerte a bank tervrajzát. Mint a tenyerét. Csakis így sikerülhetett elmenekülnie, és azóta is bottal ütik a nyomát. Leszakította a lóvét, vitte a halom pénzt, amelyről mindenki csak álmodik, és azóta már bizonyára a Bermudákon sütteti a hasát…. Csak azt nem értették, miként is eshetett meg, hogy leereszkedett hozzájuk, és ők egy levegőt szívhattak vele. Egy nagymenővel…
Az esemény jó darabig foglalkoztatta a korcsma törzsvendégeit, beszédtémát adott szinte minden alkalommal.
Egyedül a csapos lány mosolygott mindezek hallatán. Nem mondta el senkinek, hogy az „új” vendég utolsó ottjártakor a következő szavakkal búcsúzott tőle: „Viszlát, kedves! A főmérnöki munkám itt véget ért, örülök, hogy újabb plázával gazdagíthattuk a városukat, de jó érzés holnap már ismét a családommal lenni. Köszönöm a príma kiszolgálást."
