Nem számít, hogy ukrán, orosz, esetleg a háború előtt Harkovban tanuló kenyai egyetemista kér segítséget. Egy dolog fontos: aki menekül, az bajban van, és törődésre, empátiára van szüksége. Így foglalta össze a Terézvárosi Kulturális Központ Nonprofit Kft. igazgatója azt a szemléletet, ahogy az Ukrajnából érkező menekültekhez állnak a főváros második legkisebb kerületében. Gálvölgyi Dorka elmondta: a háború csütörtökön tört ki, kedden már megnyílt a Terézvárosi önkormányzat Rózsa utcai SportPontjában a krízisszálló. A helyi önkéntesek matracokat, ágyneműket, vásároltak, hogy éjszakánként 40 menekült tisztálkodni, étkezni, aludni tudjon. Négy héten keresztül üzemelt így, amíg létre nem jött a központosított tranzitváró a BOK Csarnokban. Addig az önkéntesek és a menekültek semmilyen központi támogatást sem kaptak. Csak a főváros igyekezett segíteni.
„Megérkezett egy lány, mindenórás volt. Aki csak tudott, hívta az ismerősét, mit tudnánk tenni. Végül az érdi szociális gondozóban fogadták őt, hétvégén, saját kocsival szállítottuk oda, hogy ne a földön, matracon szüljön" - idézi fel az igazgató a történteket. A tranzitszálló mellett, az Eötvös10-ben, a kerület kulturális központjában napközit nyitottak a gyerekek számára azért, hogy a szülők, zömében több gyerekkel érkező anyák intézni tudják az ügyeiket, vagy munkát keressenek maguknak. „Sokan jöttek Kijev vagy Mariupol környékéről, az egész életüket egy hátizsákban hozták. Volt, aki tudta hova utazik tovább, mások nem látták, és ma sem látják a jövőjüket. Nem akarnak itt maradni, haza szeretnének menni, de fogalmuk sincs, hogy mi van otthon a férjükkel, és maradt-e valami a házukból. Elképzelni sem tudják, mennyi időre kell itt berendezkedniük.” A kezdetekhez képest annyit változott a helyzet, hogy amikor létrejött a központosított tranzitváró, arra gondoltak, inkább a hosszútávon maradókon próbálnak segíteni. Felszabadult a SportPont, kitakarították, fertőtlenítették, és a kicsik napközijét oda költöztették.
„Egészen pici gyerekek is vannak, 5-6 éves korig. A legkisebbek még nem fogják mi történik velük, a nagyobbak ficeregnek, nyugtalanok, nem könnyű őket lekötni. De múlt héten találkoztam olyan 4 év körüli kisfiúval is, aki 40 percig mozdulatlanul ült, és nézett maga elé.” A gyerekekkel szintén menekült ukrán pedagógusok foglalkoznak önkéntesként, illetve a III. kerületi ukrán kisebbségi önkormányzat segítségével, ukrán pszichológus látogatja őket. A szülők és a gyerekek nem beszélnek magyarul, legtöbben angolul sem, csak ukránul. Rendkívül kiszolgáltatottak.
Az Eötvös10-ben hetente egyszer traumatizált gyerekeknek szóló művészetterápiás foglalkozásokat tartanak szakemberek, ám az iskolás korúak helyzete továbbra sem teljesen megoldott. „Van az ukrán kisebbségi önkormányzatnak egy hétvégi iskolája, ami amúgy is működött náluk, most nagyon sok gyerek oda jár. Azt gondolom, hogy hiába szeretnék sok esetben, ha általános iskolába járnának nálunk a gyerekek, integrálódnának, ha ehhez semmilyen segítséget nem adnak a nyelvünket nem beszélő, idegen helyre, idegen rendszerbe kerülő gyerekeknek, akkor ez nagyon nehéz lesz így.” Gálvölgyi Dorka úgy fogalmazott: az, hogy a menekültek élete elfogadható, a civileknek, önkénteseknek, adományozóknak köszönhető. Sok segítség érkezett, ruhákat, élelmiszereket küldtek és küldenek ma is. De pénzre is szükség lenne, mert a menekültek tartalékai elfogytak, és azok, akik már megkapták a menekültstátuszt, rendszeres létfenntartási támogatásra jogosultak ugyan, de ennek összege 22 800 forint, amiből nem lehet megélni.
