– Egyre inkább értelmét veszti a közkedvelt reintegrációs cél, hiszen a lét peremére sodródott embereket egyszerűen nincs hová visszailleszteni – hívta fel a figyelmet Breitner Péter, a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) szakmai igazgatója az Utak és korlátok a hajléktalanellátásban című pénteki konferencián. Ezt mutatja az is, hogy a fedél nélküliek a hajléktalanná válás előtt milyen jogcímen használták a lakást, ahol éltek. Az utcára kerülők háromnegyedének korábban sem volt saját tulajdonú lakása, rokonként, bérlőként, szívességi lakáshasználóként húzták meg magukat valahol, esetleg valamilyen intézményben (kórház, börtön, munkásszálló, gyerekotthon) éltek.
A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt alapjaiban formálódott át a magyar társadalom, megváltozott a hajléktalanszállásokat igénybe vevő ügyfélkör társadalmi összetétele, és mások már a hajléktalanná válás útvonalai is. A nagyon alacsony iskolázottságú, kritikus egészségi és mentális állapotban lévő, egyre idősebb hajléktalan emberek tömegei újfajta szegénységre mutatnak rá. Problémáik összetettsége az átfogó társadalompolitika hiányát: a szociálpolitika, lakáspolitika, egészségügy (pszichiátriai, szenvedélybeteg ellátás), oktatásügy diszfunkcionális működését jelzik.
A hajléktalan emberek számára nyújtott szolgáltatások jogszabályokba foglalt feltételrendszere és finanszírozása, és az ezzel támasztott elvárások az 1990-es évektől fogva változatlanok. A Fővárosi Önkormányzat legnagyobb hajléktalanellátó szervezete, a budapesti szálláshelyek közel felét – 2500 férőhelyet 19 helyszínen – működtető BMSZKI nagyjából változatlan keretek között próbál megfelelni az igényeknek. (Budapesten összesen 31 szervezet foglalkozik hajléktalanellátással.)
Bár csaknem 2 millióan élnek lakhatási szegénységben Magyarországon, a hajléktalanok száma ötödével csökkent az elmúlt két évben. (Becslések szerint 12-14 ezer hajléktalan lehet az országban, felük Budapesten él.) Breitner Péter szerint a jelenség nagyrészt a munkaerőhiánnyal magyarázható, a munkaerőpiac most azokat is felszívja, akiknek egyébként nincs meg a megfelelő iskola végzettsége, sőt szükség esetén szállást is biztosítanak nekik. A többség vélhetően nem lakásban, hanem munkásszállókon, építkezési barakkokban, bérelt ágyakban alszik éjszakánként. Ez nem adja meg a szükséges stabilitást, de már egy fokkal jobb, mint az utcai hajléktalanság – állítja a szakember. A hajléktalanszállók bizonyos értelemben versenyhelyzetbe kerültek. A BMSZKI által ellátottak 62 százaléka szerint segítette őket az intézményben töltött idő, 16 százalék szerint nem, további 22 százalék bizonytalan volt ebben a kérdésben. Felméréseik szerint a fedél nélkül élők 30 százaléka lenne képes önállóan lakásban élni.
A másik ellátási igényt befolyásoló változás a hajléktalanok idősödése és egyre rosszabb egészségügyi állapota. Míg 15-20 éve az utcán élők többsége 40 pluszos volt, most már inkább 50 feletti. Közülük sokan súlyos egészségügyi problémákkal küzdenek, rokkantak, a pszichiátriai betegek aránya 25-30 százalék. Továbbra is nagy gondot jelentenek a különféle függőségek, főként az alkohol és a dizájner drog. A két csoport egészen másféle gondozást igényel. Breitner azt sem tagadja el, hogy szociális szervezettől idegen módon esetenként rendvédelmi segítséget kell kérniük a drogfogyasztók megfékezésére. Az általa közölt statisztika szerint az utcán élők 40 százaléka heti öt nap fogyaszt alkoholt, míg a szállón lakóknak 14 százaléka.
A hajléktalanság szuperindikátora az iskolázottság, amely jól mutatja a fedél nélküliek társadalmi „kiilleszkedését”. Miközben a társadalom egészét tekintve emelkedett az iskolai végzettség – a diplomások aránya 11 százalékról 20 százalékra nőtt, a nyolc osztályt vagy kevesebbet elvégzőké 41 százalékról 24 százalékra csökkent –, addig a hajléktalanok körében 4 százalékról 3 százalékra csökkent a felsőfokú végzettségűek aránya, a 8 osztályt vagy annál is kevesebbet végzőké 45 százalék maradt. (Utóbbiak aránya ezen belül 7 százalékra nőtt, ami csaknem négyszerese az országos átlagnak.)
A megfizethető lakások számának növekedése jelentené a valódi megoldást, de addig is az erős és színvonalas szociális munkán van a hangsúly. Ezen belül is fontos az egyéni bánásmód, a csoportos terápiák és nem kevésbé a segítő beszélgetés – hangsúlyozza Breitner, aki elmesélte, hogy találkozott olyan hajléktalannal, aki alig tudta megfogalmazni a gondolatait, nehezen artikulált. Később kiderült, hogy akkor már három hete egyetlen szót sem szólt. Nem volt kihez.
