A kisfalvakban gyakran előfordul, hogy a hátrányos helyzetű embereknek nincs jogosítványuk, mégis vezetnek, s van valamilyen rissz-rossz, házilag javítható, öreg autójuk. Enélkül sokkal nehezebben boldogulnának: a falujukban nincs állás, legfeljebb napszám és közmunka, s ha folyamatosan dolgozni és rendesen keresni akarnak, akkor naponta utazniuk kell. Ha saját autóval mennek, akkor kevesebb időt vesztenek, és könnyebben is találnak alkalmazást. A mobilitás sokat javít munkaerőpiaci sanszaikon.
Ezzel még egyet is ért mindenki, de azzal már nem, hogy a helyben és környékükön nehezen munkát találó szakmátlan emberek – a mobilitásuk érdekében - ingyen kapjanak jogosítványt. Más is fizet érte, nekik miért járjon ingyen ez a szolgáltatás? - kérdezik.
Nos, talán azért, mert ezzel is tehetnénk valamit egy hátrányos helyzetű réteg esélyegyenlőségéért. Egy gimnazistára az állam négy év alatt elkölt 3-5 millió forintot, a nem tandíjas egyetemistákra ennek a dupláját. Akikről beszélünk, egyetemre nem járnak, a középiskolát gyakran félidőben vagy hamarabb abba hagyják, így rájuk sokkal kevesebbet költ az ország. A jogosítvánnyal vissza lehetne adni valami keveset ebből az adósságból. Az persze nem jó, hogy nem akarnak legalább egy szakmát megtanulni, de ahelyett, hogy ezen méltatlankodnánk, inkább azt érdemes megkeresni, hogy miképp segíthetjük az útkeresésüket.
Tudjuk, hogyne, ott a közmunka: de a közfoglalkoztatás annak jó, aki nem talál magának más megélhetést, és a legtöbb közmunka nem teremt értéket. Egy parkgondozó cég három-négy emberrel profibban rendben tartja a köztereket és a temetőket, mint egy húsztagú közmunkás brigád, a közmunkásokat alkalmazó önkormányzati kertészeteknek pedig tíz-tizenötször(!) akkora a kiadása, mint a bevétele. Az államnak a közmunka ráfizetés, ugyanakkor a költségvetés bőven és gyorsan visszakaphatja azt a pénzt, amit azok jogosítványára fordít, akik a közmunka helyett a piacon érvényesülnek. A közmunka folyamatosan kiadás az államnak, a piaci alapon végzett munka viszont a bérterhek okán állandó bevétel. Ráadásul a vállalkozásoknál dolgozók lényegesen többet keresnek, mint a közfoglalkoztatottak, így többet is költenek, ami plusz áfa-bevételt jelent a büdzsének.
Sokak szerint elfogadhatatlan, hogy egy ember autóvásárlásra nem sajnálja a pénzt, a jogosítványra viszont igen, s az államtól várná el a képzést. De ne feledjük: 10-15 évvel ezelőtt néhány alapítvány még vállalta a rászorulók jogosítványszerzésének költségét, és Pesten számos önkormányzat is finanszírozta az „úrvezetői” engedély tanfolyamát az érettségizőknek. Ráadásul amikor a fiatalok kitanulják például az asztalos, a lakatos, a cukrász vagy a fodrász szakmát, akkor nem csodálkozunk azon, hogy ők ingyen kapják a képzést, a munkához szükséges szerszámokat viszont saját pénzükből vásárolják meg. Amikor a kisfalvakban élők autót vesznek, akkor tulajdonképpen az ingázó munkavégzéshez szükséges nélkülözhetetlen szerszámot veszik meg. Ettől ugyan miért ne finanszírozhatná meg számukra az állam a munkaeszköz használatának tanfolyamát?