Nézze, Gyula – mondta Schall Anna –, magának orvoshoz kéne fordulnia. – Maga engem karcsúnak és szőkének lát, holott… Hát nézzen rám. Szőke vagyok én? Maga szerint?
– Nem, Anna, maga nem szőke. Sőt…
– Mi az, hogy sőt?
– Sőt, nagyon nem szőke. Mondjuk: világosbarna.
– Hát akkor?
– Semmi hát akkor… Értse meg: szőke mind, akit fájón szerettem.
– Na, most már…
– Én nem tehetek arról, hogy mindenkit szőkének látok. Akit szerettem. Fájón.
– Szemorvosnál volt már?
– Nem szemész kell ide…
– Na, erre én is gondoltam, kedves Gyula. Maga egy kicsit… hogy is mondjam… Zavaros, na!
– Zavaros? Úgy érti, az agyammal van valami baj?
– Mit tagadjam, Gyula?
– Nézze, Anna… Nem sértődöm meg… Maga igazából sose kellett nekem. Csak szükségem van egy névre, egy ábrándképre. Mindenki tudja, hogy rajongok a drabális szőkékért. Érti már?
– Mondtam, hogy nem vagyok szőke.
– De drabális…
– Pimasz.
– Bocsánat. Hiszen tudhatja. Szeretem a nagy nőket. Csupa nagydarab nő vonzott engem.
– Én sokáig azt hittem, a nagy nőt olyan nagyasszony értelemben használja.
– Nem csak.
– Tanár úr, én bizony nem bíznám magára a gyerekeimet.
– Teste rózsa, bőre bársony… De ma nagyon tüskés, Nusika.
– Maga engem ne Nusikázzon! Nézze meg az ember… A rózsának persze tüskéje van, ezt maga is tudja.
– És csodamély a szeme…
– Most mit révedezik, Gyula?
– Ez a foglalkozásom. A révedezés.
– Ezt tanítja?
– Ugyan, drága… maga csak játszik velem…
– Én magával, Gyula? Maga játszott velem, amikor az ablakom alatt töltötte az éjszakát.
– Mert a jelenlétét akartam érezni, Anna!
– Az ablak alatt? Maga bolond.
– Igen, Anna. Én magába bolondultam. A fehér válla ívébe, a mosolyába.
– Nézze, Gyula, én nem tudnám magát szeretni. Nem tudom, miért, de én inkább borzadok magától.
– Hála Istennek. Köszönöm, Anna!
– Ezt köszöni? Nem értem.
– Tudja, ha elfogadná a szerelmemet és nem utasítaná el, én csak egy egyszerű tanár lennék és az is maradnék örökre.
– És így, Gyula?
– Így megmaradok… Ámbár meghalok.
– Én is, Gyula, csakúgy, mint maga.
– De előbb írok még magáról. Sokszor és sokat. Hogy fogok még játszani örvénylő, mély tengerszemeddel. Amikor maga már csak egy régi név lesz, egy régi szomorúság. Tudja, mit sajnálok, kedves… bocsánat, egyáltalán nem kedves Nusi? Hogy nem leltem magánál szebb, karcsúbb, szenvedélyesebb múzsára.
– Talán még nem késő, Gyula. Hagyjon engem békén, ne adjon néma szerenádot az ablakom alatt, és főként ne vizeljen a közeli fa alá, amit innen élesen látok. A csodamély szememmel. Tanuljon meg viselkedni, vagy menjen vissza a nyilvános házba. Ott rengeteg a nő, hiszen tudja.
– Tudom, Anna! De azt nem tudja megtiltani, hogy közben is magára gondoljak.
