magyarság;elnevezés;honfoglalás;

„Én, aki ember vagyok” – Kik vagyunk, mi magyarok, és mi a nevünk?

Hogyan alakult ki önelnevezésünk és mióta használjuk? Miért neveznek minket másként mindazok a népek és nemzetek, amelyekkel eddigi történelmünkben találkoztunk?

"Én én vagyok magamnak, s neked én te vagyok. S te én vagy magadnak." (Radnóti Miklós)

Micsoda kérdés? Természetesen magyarok vagyunk, mindannyian e haza határain belül és túl, mindannyian, akik magyarnak tudjuk-valljuk magunkat. Mondani sem kell. Ám amikor külföldre megyünk, akkor nem azt mondjuk, hogy: „magyar vagyok”, hanem annak az országnak, népnek, közösségnek a nyelvén, amelyen ki tudjuk fejezni magunkat, elmondjuk, hogy: Ungarisch, Hungarian, Hongrois, ungherese, vengerszkij – de még finn és észt nyelvrokonainknál is: unkarilainen, ungari.

Nem csak a kisebb népek vannak így vele. Például a baszkok, akiket a világ ezen a néven ismer, önmagukat euskal-nak nevezik. Vagy az albánok, akiknek az önelnevezése: shqiptare (régi magyar nevük: szkipetár, például Jókainál), vagy itt vannak a grúzok, skótok, írek, walesiek és így tovább, csak Európából, tucatnyian (a finnek önneve: suomalainen, többes számban: suomalaiset). A nagyobb népek közül is sokakat elért ez a kettősség. A németek önelnevezése: deutsch, franciául: allemand, olaszul: tedeschi. Szláv nyelveken (fonetikusan) nyemci. Angolul: germans, finnül: saksan. Dán-norvég-svéd nevük: tysk (kiejtése: tüszk). Magyarul pedig: német (nyilván a szláv nyelvek egyikéből).

Végtelenségig lehetne folytatni a sort, de helyette inkább térjünk vissza magunkhoz, az is éppen elég érdekes, sőt, izgalmas is, ha két kérdésre keressük a választ. Az egyik: hogyan alakult ki önelnevezésünk és mióta használjuk? A másik: miért neveznek minket másként mindazok a népek és nemzetek, amelyekkel eddigi történelmünkben találkoztunk, amelyek hírünket vették? Róna-Tas András turkológus, nyelvész professor emeritus a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lesz a segítségünkre, aki feltett kérdéseinkre válaszol.

Egyetért a Radnóti-mottóval?

­Igen, hiszen az alapkérdés mindig az, hogy ki kit hogyan hív. Hogyan mutatkozunk be valakinek, akivel életünkben először találkozunk. Ha a sajátjaink közt vagyunk, akkor értelmetlen jelezni, hogy milyen nemzetiségűek vagyunk, de ha külföldön, akkor alkalmasint a nevünk említése után többnyire azt kérdezik, melyik népből valók vagyunk.

Mikor jelenik meg egy csoport, egy törzs, egy nép történetében az önelnevezés? Mi teszi szükségessé, hogy egyáltalán megjelenjen?

Amikor egy nemzetség, egy klán, egy kiterjedt család (benne egymással legalább 80-90 százalékban vérségi kapcsolatban levő tagokkal) szükségesnek tartotta, hogy más, hasonlóan felépült csoportoktól megkülönböztesse magát (akár, mint egy faluban az Alvég és a Felvég). Ennek a dolognak pragmatikus funkciója van: a célszerűség.

De hát hogyan jelölöm ki, hogyan nevezem meg magamat, vagyis: hogyan keletkezett az önelnevezésünk, a „magyar” szó?

Véleményem szerint két ugor törzs együttéléséből jött létre: A „magy-” rész azonos eredetű a manysi nép nevével, az „-ar” rész pedig egy "-er" nevű nép nevére mehet vissza. Mindkét nép nyomai ismeretesek a Volga és az Urál közötti területről. A „manysi” szó indoeurópai eredetű, az „er” uráli. Egyesülésük valamikor a Kr. e. első-második évezred táján lehetett. Tudunk mondani példákat arra, hogy az ugor nyelvű törzsek nyelvébe hogyan kerültek be idegen népek nyelvéből olyan szavak, amelyek akár az önelnevezés kialakulásában is szerepet kaphattak. A mi esetünkben iráni eredetű jövevényszavak.

Mondjunk erre példát.

Ilyen szó az asszony. Oszét nyelvi párhuzamai vannak és relatíve késői a bekerülése.

Mennyire késői?

Honfoglalás kora előtti. Egyébként a két törzs, amelyről az előbb szóltam, egyformán embernek nevezhette magát. Mind a „magy”, amely legközelebbi nyelvrokonaink, a manysik „manys” szavával egyezik, mind pedig az „er” törzs neve ugyanazt jelenti: „ember” – utóbbi benne van az „ember” szavunkban. Így tehát a „magyar” szónak az a jelentése, hogy „én, aki ember vagyok”. Az általunk ismert számos ősi nép önelnevezése hasonlóképpen történt.

Vagyis az iráni eredetű „manys” hasonlóképpen került az ugor nyelvekbe, mint a germán nyelvekbe a mai német „Mensch”, vagy az angol man, sőt, a mai hindi nyelvben az „ember” szó úgy hangzik: maanav.

Igen. Hasonlóképpen, ahogy az oroszban a népük önelnevezése, a „rusz”, amely egy skandináv-viking népcsoport, a ruszok önelnevezése volt, mely nép létrehozta azt az első keleti szláv államot, amelynek népe átvette önmagára ezt az elnevezést, a mai napig érvényesen. Sok további példát tudnék említeni arra, hogy népek önelnevezése nem a saját nyelvükből származik.

Van arra példa más népek esetében, hogy két néprész eggyé válik, nevében is?

Mindig is kritikusan igyekeztem átgondolni a kialakult elképzeléseimet, például ezt is, amiről most beszélünk. Találtam hasonló példákat. Ilyen az avar korból a varhoniták (avar és hun) elnevezés, a mai magyar „várkony” szó eredetije. Ami azonban komolyan foglalkoztat egyebek közt, hogy a legkorábbi adatok, amelyek a népnevünkről szólnak, azok magyEr alakban kerültek megörökítésre.

Amiben az az érdekes, hogy a második szótag magánhangzója magas hangrendű.

Így van. Ez pedig teljesen ellentmond a saját, ősi eredetű nyelvtani-hangtani szabályainknak. Hogy ez mennyire valós probléma, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a „magyer” mára eltűnt, viszont kétfelé hasonult: lett belőle „magyar” és „megyer”. Hangsúlyozom: ezek az én megállapításaim, amelyekkel természetesen vitába lehet szállni, noha súlyos érvek támogatnak, de kutatásaim eredményei nem kőbe vésett törvények.

Ahogy mondani szoktuk: a tudomány mai állasa szerint. Ami azt is jelenti, hogy tíz, húsz, ötven év múlva, az addig lefolytatott kutatások megerősítik, vagy megcáfolják ezt az elméletet, vagy egészen más megállapításokat tesznek, és akkor azok lesznek az irányadóak.

Természetesen ezt mindig fel kell tételeznünk.

A honfoglaló magyarok használhatták saját magukra ezt a „magyar”, vagy „magyer” kifejezést?

Igen, a kérdés azonban az, hogy mivel bizonyítjuk. Például írásos bizonyítékkal. Nos, akkor előjön egy meglepő tény: meglehetősen későn kerül elő az első említése a Kárpát-medencében: a XII. században. Kérdés: akkor keletkezett-e ez az elnevezés, vagy már korábban megvolt? Milyen bizonyíték van erre? Ez a bizonyíték pedig Julianus barát és az ő útja a feltételezett őshazába, Magna Hungariába. Rengeteg forrásunk van arra, hogy a keleten maradt nép magyarnak nevezte magát és a mongolok előretöréséig ott éltek, ahol az őshazát sejtjük. A források egyik legismertebbje az úgynevezett csisztopoli felirat. Csisztopol városa Oroszországban, Tatárföldön található, a Káma folyó partján. Itt találták meg azt az arab írással vésett sírkövet, amelyen egyebek közt az olvasható, hogy az 1311-ben elhunyt személyt Iszmailnak hívták, s Madzsar Radzsab fia, mohamedán hitű volt, de tudjuk, hogy a mongol hódításkor az ottani magyarokat vagy megölték, vagy betagozódtak a mongolok közé, s később mohamedánokká lettek. Madzsar Radzsab nagyapja viszont valószínűleg magyar lehetett (innen való az elhunyt neve is), talán még Julianusszal is találkozhatott 1235-37-ben.

Most akkor nézzünk bele más népek, más nyelvek tükrébe: ott mit látunk-hallunk magunkról? Hogy neveznek minket mások? És miért úgy, ahogy?

Egy nép elnevezésének sokféle oka lehet. Közelség, idegenség, hasonlóság, különbözőség (mármint hogy tőlünk, akik valahogy jelöljük őket), kinézet, viselet alapján. Például a fekete kalapot hordó török népet karakalpak néven ismerjük. A legvalószínűbb okok egyike, hogy része vagyunk egy nagyobb egységnek (törzsszövetségnek, birodalomnak), amelyet úgy hívnak, hogy… és akkor onnan kapunk nevet. A magyar ősök elnevezése főként azon alapszik, hogy milyen törzsszövetség(ek)ben bukkan fel a névadó idejében és látókörében: szkíta, hun, onogur. A kelet-európai sztyeppéken hihetetlenül gyorsan alakultak meg és bomlottak fel a legkülönbözőbb törzsszövetségek. Ez is tanulságos, de az talán még érdekesebb, hogy egy-egy ilyen törzsszövetség neve a felbomlás után milyen soká él tovább. A tíz ogur törzs (= onogur) szövetsége (a kínai forrásoktól a bizánciakig jól követhetően) a magyarokat is tartalmazta, ám a források nem vacakoltak azzal, hogy különválasszák a tagokat, vezetőiket, tehát akkor ők is onogurok lettek.

Hogy lett ebből ungár?

Szláv közvetítéssel, szabályos hangváltozással, így került a nyugat-európai népek, nyelvek látókörébe. A szó eleji „h” pedig a korabeli francia nyelv változását mutatja: leírták, de nem mondták, (hongrois – ongroá), viszont a franciából átvették az angolok, és náluk megmaradt (Hungarian).

Más forrásokban viszont a magyarokat „türk” szóval jelölik. Ez hogyan lehetséges?

Bizáncban volt használatos, már Bíborbanszületett VII. Konstantin is így írta nagy jelentőségű, a birodalom kormányzásáról szóló művében: τύρκοι (korabeli kiejtéssel: türki). Ebből következően a magyar Szent Korona alsó része, az úgynevezett görög korona felirata itt kralész turkiász.

Van itt egy komoly nehézség. Utalunk akár az arab forrásokra (az ő írásuk csak pontokkal és vesszőkkel jelöli a magánhangzókat), akár a bizánciakra (a görög nyelvben és írásban nincsenek megfelelő hangok és jelek a magyarul hangzó szavak rögzítésére), sőt, a latin nyelv, a latin ábécé is sok magyar hang és szó leírására alkalmatlan (akár magyar, akár idegen volt a leíró). Vagyis sok a hibalehetőség. Arról nem szólva, hogy szinte egyetlen mű sem maradt ránk eredetiben, csak (esetenként) egy-két évszázaddal későbbi másolatban, és ez újabb hibalehetőség. Hogy tudunk hiteles következtetésekre jutni?

Hosszú és bonyolult úton, ahogy például egyik tanítványom a doktori disszertációjában azt igyekezett megfejteni, hogy az arab forrásokban miért szerepel a magyar név „madzsgar” formában. Hadd ne menjek bele a témába mélyebben, a lényeg itt az, hogy a hallomás, az olvasat és a kiejtés közti különbség ad magyarázatot. Amivel lehet vitatkozni, de a vita szerintem előbbre viszi a tudományt.

Ha már Radnótival kezdtük, illő lenne vele befejezni a magunk nevéről és a más népek által adott nevünkről szóló beszélgetésünket, jelképesen erről a kettősségről:

„S ketten mi vagyunk. De csak, ha vállalom”