„Már csak apró, a szakrendelő egynapos műtőjében végezhető beavatkozásokat vállalok, a nagyobbakhoz már nem elég jók az ízületeim” – ismeri el a 78 éves Doktorits Béla sürgősségi orvos, sebész, traumatológus. Az egykori Mentőkórház legendás doktora úgy emlékszik: neki legelőször a térdízületei jelezték: ennyi és ne tovább. A műtőben hosszú órákig kell tűrni a szomjúságot, uralni a húgyhólyagot, bírni az ólomköpeny súlyát és közben folyamatosan koncentrálni arra, amit éppen az orvos csinál.
Az orvostársadalom elöregedése egyre többször vetheti fel azt a kérdést a betegekben: vajon a legjobb képességei birtokában van-e még a vele foglalkozó orvos? Miközben például a pilóták legfeljebb 65 éves korig repülhetnek, addig a gyógyítóknál nincs felső korhatár. Az amerikai orvosok szövetsége pár hónapja ajánlást tett közzé, miszerint a kórházaknak szűrővizsgálatokkal kell ellenőrizniük, hogy az idősödő gyógyítók teljesítményét mennyire befolyásolják a korral járó „fogyatékosságaik”, azaz, elérkeztek-e már arra a pontra, amikor a gondolkodásbeli vagy a fizikai korlátok veszélyeztethetik a betegeik biztonságát. Magyarországon az orvosok maguk dönthetik el, meddig folytatják a munkát, a hazai műtőkben jócskán találni hetven év feletti doktorokat.
Az operálást végző gyakran a hasával támaszkodik föl az asztal szélére, a térdein pedig állandó a terhelés. Ez az abnormális testhelyzet elkoptatja az ízületeket. De ha ez nem is történik meg, egy traumatológus csak addig maradhat a műtőben, míg csúcson tudja tartani izmai erejét. Egy-egy ízületi vápa, csont helyre csúsztatásához óriási erőkifejtésre van szükség.
Doktorits Béla jóval hatvan felett, friss nyugdíjasként még rohamkocsizott, és elmúlt már hetven is, amikor egyszer csak „nem esett jól”, ha be kellett mászni a metrókocsik alá egy-egy sérülthöz. Akkor váltott a szakrendelői munkára, ahol hetente még most is több napot dolgozik.
Szerinte nem lehet olyan általános szabályt állítani, hogy az orvos egy fix kor után, például 65 évesen többet ne menjen beteg közelébe. – Ha másból nem, a kollégák apró elejtett jelzéseiből, de mindenkinek magának is föl kell ismernie, mikor érkezik arra a pontra, hogy ideje váltani – fogalmazott.
Miután a gyógyítási balesetekről, ellátási hibákról nincs hazai, nyilvános adatbázis, nem tudni, hogy az orvosok idősödése jelent-e extra kockázatot a betegellátásra.
A British Medical Journal tudományos lapban 2017-ben közölt, az orvosok életkorával összefüggő kezelési eredmények vizsgálata arra jutott, hogy ugyanazon a kórházon belül az idősebb orvosok által kezelt betegek halandósága magasabb volt, mint a fiatalabbak által kezelteké, kivéve azon idős orvosok esetét, akik nagyon sok beteget láttak el. A vizsgálat szerint a 40 évesnél fiatalabb orvosok körében a 30 napon belüli elhalálozás aránya csupán 10,8 százalék volt, addig 60 év fölött már 12,1 százalék, 70 éves kor után pedig ez az arány a 14 százalékot is elérte. Bár a kutatók nem tudták megmondani, pontosan mi állhat ennek a hátterében, a cikkben azt valószínűsítették, hogy az ok az orvosok ismereteinek avulása vagy képességeik romlása lehet.
A magyar gyógyítóknak öt évente meg kell újítaniuk a licencvizsgájukat, ami elvileg garantálhatja a tudásuk naprakészségét. Egy hazai, 2006-tól-2014-ig végzett, a Svájci Hozzájárulási Alapból finanszírozott, a teljes országot lefedő modellkísérlet az orvosok idősödése és pácienseik halálozási adatai között más összefüggést talált. Ebből az derült ki, hogy az idősebb orvosok körzeteiben ugyanolyan volt a halálozás, mint a 65 évnél fiatalabbak praxisaiban. Viszont kimutathatóan több volt a halálozás ott, ahol egyáltalán nem volt orvos. A betöltetlen praxisokban a modellprogram 9 éve alatt 23 többlethalálozás történt. Sándor János, a Debreceni Egyetem Népegészség- és Járványtani Intézetének vezetője, aki maga is részt vett a tanulmány elkészítésében, azt mondta: ennek a 9 évre eső 23 többlethalálnak a népegészségügyi jelentősége nagyon kicsi, viszont a kutatás rámutatott arra, hogy nincs különbség a 65 év alatti és a 65 év feletti háziorvosok praxisaiban a halandósági mutatókban. – Ebből a szempontból racionális, ha hagyják a 65 év felettieket dolgozni – mondta.
Nagyon nem is lehet mást tenni, a KSH adatai szerint is mind jobban idősödnek a még betegellátásban dolgozók: 2010 és 2019 között 5 százalékról 12-re nőtt a 70 éves vagy annál idősebbek aránya. Az orvosi kamara nyári felmérése szerint pedig a háziorvosi praxisokban már több volt a 60 év feletti gyógyító, mint az az alatti. Valószínűleg a legidősebb aktív gyógyító is háziorvos. Körmendi István 98 évesen is a főváros első kerületében praktizál.
– Nincs értelme a korosodás feszegetésének az orvosi munkában – mondja Matkó Ida aneszteziológus. – Most Magyarországon az orvosok idősödése a betegbiztonság szempontjából úgy vetődik fel sok helyen, hogy
mi a rossz vagy a még rosszabb? Ha senki nem nézi meg a beteget, mert egyáltalán nincs hajnal három és délelőtt 11 között elérhető sürgősségi orvos, vagy egy 70-80 év közötti, gyakorlott sebész megtapintja a hasát.
Véleménye szerint nem a kor az érdekes. „Az orvoslás nem olyan, mint az autóvezetés, mert a betegség felismerésében nem a gyors reflexeknek van szerepe, hanem a tapasztalatnak, a beteggel való kommunikációnak.” Hozzátette: nem kívánja senkinek, amit két kolléganője is átélt a férjével a közelmúltban. Az egyiknek az onkológus férje csúszott el, és szenvedett darabos vállsérülést. Ők 8 órát vártak egy nagy forgalmú és modern sürgősségi központban, míg orvos látta. A másik szintén orvos férjének – mint utóbb kiderült, heveny gyomor-bélrendszeri vérzése volt – 4 órát kellett várnia, míg először hozzá szólt valaki, ám alapos vizsgálat ekkor sem történt. Az orvosnő végül elvitte saját intézményébe „a beteget”, ahol megtörtént a vizsgálat, és megkezdték a terápiát is. „De mi van, ha a kolléganők nem orvosok?” – tette fel a kérdést.
– Ameddig bírom, dolgozok, munkaalkoholista vagyok – vallja Buzogány István urológus, 66 éves főorvos. Úgy becsüli, eddigi pályafutása alatt több mint tízezer műtétet végzett, de még most is heti öt napot dolgozik, és ebből hármat a műtőben tölt. Ezeken a napokon maga legfeljebb egy-kettő beavatkozást végez, de az összes nagy műtét hátterében ott van. „Beállok asszisztálni, előfordul, hogy szólnak, hogy szálljak be, mert tudok néhány olyan mozdulatot, amit ők még nem vagy csak ritkán csinálnak. A lényeg, hogy megtanulják tőlem azt a keveset, amit én tudok.”
Buzogány főorvos szerint mindenkinek magának kell megéreznie, mikor válik bizonytalanná, vagy válik számára tehernek egy vékonyabb sebészi fonal megcsomózása, mert az ujjai már nem elég mozgékonyak. Szerinte az adott osztály vezetőjének a felelőssége, hogy mennyi ideig engedi az idősödő orvostársait operálni. Például az ő kórházában, a Péterfy Sándor utcai urológián az elődje még 78 éves korábban is operált. És most, több mint 80 évesen is ott van mellette, dolgozik, de már nem műt. Ambuláns betegeket lát el kiválóan a mai napig, s ha olykor megáll a tudomány egy-egy komplikáltabb esetnél, jön és segít rátalálni a helyes diagnózisra. A mai napig megkérdőjelezhetetlen és nélkülözhetetlen maradt a szerepe.
ó esetben szólnak a kollégák
– Az orvosok utánpótlása egyre nagyobb gondot jelent világszerte – mondta a Népszavának Szekeres György, a Magyar Pszichiátriai Társaság elnöke. Idézte az Amerikai Orvosi Egyetemek Szövetségének előrejelzését, miszerint 2034-re csak az USA-ban 37800 gyógyító fog hiányozni a betegellátásból. Azaz nem csak nálunk vetődik fel a kérdés, hogy meddig dolgozzanak az orvosok. A nyugdíjkorhatár nálunk 65 év, ha eszerint nyugdíjaznának minden orvost, az óriási ellátatlanságot okozna a hazai betegellátásban. Hozzátette: amikor járvány idejére eltanácsolták a 65 év feletti orvosokat attól, hogy személyesen fogadják a pácienseket, a pszichiátriában is nagy területek maradtak orvos nélkül. Vidéken a pszichiátriai ellátást jó ideje már az idősebb orvosok biztosítják, de így is 20-30 ezer betegre jut egy orvos. Emellett mind több területen látni – a gyermekháziorvosoknál és a pszichiátriában is –, hogy többen hagyják ott a szakmát, mint ahányan végzősként átvehetnék a helyüket.
Milyen, az orvoslásban nélkülözhetetlen készségek épülhetnek le a korosodással?
A demencia gyakorisága egyértelműen nő. A betegség a finom motorikus mozgásképességeket ronthatja, más esetben megváltoztathatja a személyiséget. Ha valaki elkezd szellemileg hanyatlani, először a memóriája romlik, a döntései körülményesebbé, vagy akár átgondolatlanná válnak. De a korosodáson kívül - ahogy a nem orvos kortársakat - más baj is érheti őket. Lehet szélütésük, fejsérülésük, pszichózisuk, válhatnak paranoiássá, szenvedhetnek sclerosis multiplextől, és mindez csak néhány olyan állapot, ami az orvosi képességeiket korlátozhatja. Ezeket amúgy is sok minden alakítja nap, mint nap, így nem lehet meghúzni egy konkrét határvonalat, és azt mondani: na ettől az életkortól már nem vagy munkaképes orvos.
Mit lehet akkor csinálni?
Egyéni mérlegelésre van szükség, és legelőször mindenkinek magával tisztáznia: van-e még kedve, akar-e dolgozni? Tegyük fel, hogy az illető akar, jó szellemi és fizikai egészségnek örvend, a kollégái, betegei elégedettek a munkájával, ez esetben nincsen akadálya annak sem, hogy folytassa. Ha az említettek közül bármelyik paraméter nem egyértelmű, az jel lehet arra, hogy ideje elgondolkodni azon, van-e értelme tovább dolgoznia. Mint ahogyan akkor is, ha azt észleli, hogy megszaporodtak a hibás döntései, gyakrabban elfelejt dolgokat, vagy mondjuk tévesen ír fel recepteket. Egy amerikai kutatásban olvastam, hogy néhány helyen az államok területén próbálkoznak az idős orvosok kompetenciamérésével. A tesz több napos és bonyolult: része számos diagnosztikai vizsgálat, intelligencia- és demencia-teszt is. Utána jön egy többnapos vizsga, ahol a gyakorlati készségeket is vizsgálják, utána egy bizottság értékel és megbeszéli az érintett orvossal az eredményt. A komplex vizsgán résztvevőknek majdnem a fele valamilyen hiányosság miatt elbukik, őket el is tanácsolják a közvetlen betegellátástól.
Mi a helyzet Magyarországon?
Itthon hasonló kompetencia vizsga nincs. Viszont a licencük ötévenkénti megújításához össze kell gyűjteniük egy bizonyos pontszámot a megfelelő tudásfrissítő tanfolyamokon. Akinek ez nem sikerül, az csak felügyelet mellett végezhet orvosi munkát. Az invazív szakmákban valószínűleg a kollégák is érzékelik, ha valakinek romlanak a munkához nélkülözhetetlen képességei, és nyilván szólnak. De a következményekben nem azonnal jelentkező orvosi döntések esetén nem mindig lehet észlelni, ha valakinek már nem a régiek a képességei. Például ha egy háziorvos nem ismeri, nem követi a vérnyomás beállítás legkorszerűbb protokollját, és emiatt betegének valamilyen szövődményt okoz, nemigen fogja ezért a környezete hibáztatni. Észre sem veszik.
