A legendás doktor

Szeretett mesélni, és tudott is, élvezet volt hallgatni Alsópáhokon, a kis balatoni nyaralóban. Nem biztos, hogy pontosan így történt, de akár így is történhetett volna – zárta egyszer a sztorit, és megvillantotta hamiskás mosolyát. A legenda volt a kedvenc műfaja, és örült, ha megnevettette a közönségét. Hogy mit élt át a háború alatt, arról inkább hallgatott. Pedig lett volna mit mondania, például hogy Radnóti Miklóssal együtt hurcolták a bori lágerbe, rabszolgamunkára.

Dr. Veres Pál (1918–2006) derűs ember volt. Egy ország gondolta róla, hogy – mint a viccbéli Mórickának – mindenről az jut eszébe. Az, mármint a szex, amit előtte sokáig nevén nevezni sem volt illendő a prűd kádári Magyarországon. Ám a körszakállas doktor tabut döntött: könnyedén, szellemesen, mégis komolyan beszélt arról, amit tudni akartunk, de sosem mertük megkérdezni. Ő volt az orvos, aki válaszol.

Mire a haldokló Marmorstein nagypapának tett gyerekkori ígéretét beváltva orvosi diplomát szerzett, már ötvenéves is elmúlt. Annak idején nem mehetett egyetemre, zsidó származása miatt. Ősei, a Wengerek generációkon át bolyongtak Közép-Európában, a lengyel név magyar eredetre utal. Nyomasztó szegénységben nőtt fel; amikor a család nem kapott több hitelt a fűszeresnél, odébb költöztek.

Kamaszként nem véletlenül rajongott József Attila verseiért, saját bőrén tapasztalta meg, milyen a város peremén. Újpesti ifjúmunkás barátait lefogták, börtönbe vetették, megkínozták. Hírlapíró akart lenni, fotóriporter, esetleg színész. Aztán cipész lett a munkaszolgálatban, vagyis annak hazudta magát.

„– Ide hallgass, zsidó, te civilben nem vagy suszter!

Elkövetkezett a nagy pillanat, aminek az életemet köszönhettem, máig sem tudom, hogyan jutott eszembe a válasz:

– Az őrmester úr sem katona civilben!

Ennek megértése már bonyolult volt Kőfalvi Jánosnak. Elmélázott, aztán éppen hogy csak biccentett. Ennek a mozdulatnak köszönhettem, hogy életben maradtam.” (Forrás: Ménes András: Száz éve született Veres Pál, Valóság, 2018/6.)

Partizánok szabadították ki. Őszintén hitt a kommunizmus szép ígéreteiben, filmhíradós lett. Keservesen csalódott, ám a humora akkor sem hagyta cserben: remek anekdotái voltak, hogyan dirigálták a forgatáson Rákosi elvtársat, hová lépjen, merre nézzen. Kész csoda, hogy megúszta a koholt pereket. 1956 után többé nem akart a rendszer propagandistája lenni, inkább újra kitalálta magát. Nemzedékeket gyógyított okos szavakkal. Maga volt a szelíd bölcsesség, műveltség, humor, tolerancia.

Felvilágosító előadásai tönkrehallgatott Polimer kazettákon terjedtek iskolában, kollégiumban, öltözőben, építőtáborban, laktanyában. Szenvedélyesen oszlatta a tudatlanságot, a képmutatást. Egy szabadabban lélegző, óvatosan optimista, egyre élhetőbb ország mosolygós hőse lett. A felvilágosodás menthetetlen híveként vallotta, hogy oktatással, neveléssel az ember javítható. Azt akarta, ne bántsuk egymást, hogy szeressük, élvezzük az életet. A szex csak a csali volt: igazából múló földi létünk örömét hirdette.