Nádas Péter új regényének szerkezete több eseménysorra épül, e szálak kapcsolatát a hely és idő azonossága, a szereplők egymáshoz fűződő viszonyrendszere hozza létre. Az író a Rámtörténetekben a cselekményt nem bontja fejezetekre, az egész mű egyetlen nagy egységet képez, ami híven mutatja a részletek összetartozásának jelentésteli feszességét. Az ezúttal is címbe emelt műfajmegjelölés pedig szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy a történések miféle végkifejlet felé tartanak.
A regény középponti alakjai szinte valamennyien a társadalom számkivetettjei. Az egykor csaknem gyerekfejjel megesett lányt a szűkebb-tágabb család, a falu kíméletlenül kivetette magából, s ez a rideg közeg a hajdani könnyelműséget még évtizedek múltán sem bocsátotta meg, a hazatért öregasszonyt a helyi „malomalja” változatlanul becsmérli. A kis közösség perifériáján tengődik a mentálisan sérült fiatal nő, akit gátlástalanul dolgoztatnak, s akit a férfiak pedig olcsó prédának tekintenek. Sürgős pszichológiai-pszichiátriai kezelésre szorulna az a fiatal férfi, akit a falu azért nem vesz emberszámba, mert az anyja – egy törpe – a kocsma mögött bárkinek rendelkezésére állt, s így csak sejteni lehet, ki is a gyermek apja. Eddigi élete voltaképp megalázó frusztrációk végtelen sorozatából állt, lelkében ez sötét indulatokat gerjesztett. Az izomsorvadása miatt tolókocsiba kényszerült tizenéves fiúban akkor tudatosul sorsának totális kilátástalansága, amikor ébredezni kezd benne az érzelmi kötődés vágya.
A súlyos sérültek között a főiskolás – ráadásul éppen gyógypedagógiát tanuló – lány látszólag az épséget, a normalitást képviseli, a torzult lelkű fiúk – a maguk módján – ezért is rajonganak érte. Szenvedélyük nem veszélytelen, mivel Piroska lépten-nyomon hangsúlyozott empátiája igencsak megtévesztő. Együttérző képessége ugyanis folyvást – és hangsúlyosan – szeretet nélküli, s ez a hiány az előbbit is hovatovább romboló erővé alakítja. Így vagy úgy növeli mindkét fiatalember zavarodottságát.
A cselekmény végkifejletében a kiszolgáltatott főszereplők mindegyike életét veszíti – méghozzá valóban „rémtörténetbe” illő fordulatok következtében. Halálukban valamiképpen ott rejlik a környezet cinizmusa, közönye, felelőtlensége. Közismert, hogy a sérültekhez való viszony minőségén lemérhető a társadalom egészének morális színvonala. A regény e tekintetben tehát igen kemény ítéletet mond a többség – a Thomas Mann-i „szőkék és kék szeműek – világáról.
A regény topográfiája a magyar vidék jellegzetes változatát reprezentálja. A fővároshoz nagyon közeli, tőle északra fekvő, Duna menti település szociológiai szempontból azonban semmiképp sem a szokványos hazai falvak világát idézi. Már a cselekmény idején, azaz a múlt század derekán is tradicionális üdülő/kiránduló övezet volt ez. Talán épp ennek alapján különösen meghökkentő az itteniek beszédstílusának, viselkedésének – kivételes nyelvi erővel megjelenített – közönségessége, durvasága. Egyáltalán: szembeszökően taszít itt a civilizálatlanság. Bármiféle másság sorsa errefelé tényleg csak a megvetés, a kiközösítés lehet. E sekélyes közeg bizony nehezen köthető bármiképpen is a kultúrateremtő, felszabadító hatású démosz hagyományos képzeteihez.
A helyszín e társadalmi-kulturális „mikroklímája” többféle értelmezésre csábíthat. A szellemi és erkölcsi hanyatlás példáit akár a cselekményidő szocialista népeszményének metszően ironikus kritikájaként olvashatnánk. A szöveg – legalábbis egy pontig – mintha interpretálható lenne a hagyományosan értéktelített népideálhoz való viszony függvényében is. Ebben az esetben a falubeli groteszk figurák együttese illúziónak mutathatja mindazt, amiben egykoron a közép-kelet-európai narodnyikok hinni szerettek volna. – Meggyőződésünk azonban, hogy e lehetséges közelítésmódok, erre Szolláth Dávid is utal ÉS-beli kritikájában, csak igen töredékesen (vagy eleve nem) ragadják meg a regény szellemiségének lényegét.
„Az ember csordaállat. Bárkit bármikor szolgálni kész” – állítja a műbeli professzor asszony, s ezt a lesújtó ítéletet a regényvilág belső viszonyai további attribútumokkal gazdagítják. Például azzal, hogy természete alapvetően gonosz, kegyetlenségre hajlamos, végtelenül önző és irigy: a „ha nekem nincs, neked se legyen” bornírtsága mindennapi tapasztalat lehet. Általánosak a babonás hiedelmek, a rontástól való félelmek, az esendő lelkeket kísértetek riogatják, a bencés szerzetes pedig titkon ördögűzéssel foglalatoskodik. Mintha a középkorban járnánk, s a múltbeli analógiák korántsem véletlenek: a „rémtörténetek” lényeges sugallatainak egyike éppen abban rejlik, hogy az ember nem változik, a maga által teremtett humánus eszményei sosem válnak valóra. „Az emberi lény egy animális lény, magában hordozza a saját állatiasságát” – mondja az író a Veiszer Alinda készítette friss interjúban.
E filozófia tükrében ritka kivétel tehát a műbeli tanító viselkedése: a férfi ugyanis határozottan, pillanatnyi megingás nélkül visszautasítja a neki felkínálkozó, azaz őt megkísértő gyermeklányt. Tökéletes ártatlanságát azonban még barátja, a tiszteletes is nehezen hiszi el, hiszen épp az ellenkezője – a rendkívüli alkalom gátlástalan kihasználása – volna ugyanis a kézenfekvő magatartás. (Hajdanán a falubeliek az ott élő festőről is azt híresztelték, hogy megrontja fiatal modelljeit.)
Nádas új műve feszélyező, nyugtalanító, sőt felkavaró olvasmány. Mindenekelőtt azért, mert a derűlátóbb beállítódás szeretne ugyan vitába szállni baljós konzekvenciáival, hatásos érveket azonban egyre nehezebben talál.
Infó:
Nádas Péter: Rémtörténetek
Jelenkor, 2022
Képalá: A „rémtörténetek” lényeges sugallatainak egyike éppen abban rejlik, hogy az ember nem változik, a maga által teremtett humánus eszményei sosem válnak valóra
