- Ki az apa? - A hamis identitásról a soha nem létezett Gerlóczy Mártonnal

Lehengerlő az a konok elszántság, amivel apja, dédapja és az igazság után nyomoz. Ám valóban előrébb visz a tudás, az igazságkeresés nem önsorsrontás-e? Azt írja, nem egészséges, ha az ember nem ismeri annak a működésre kész rendszernek az eredetét, amely hajtja őt, s az ősszel megjelenő, Örvény című második kötet épp az összeomlásról, tudathasadásos állapotáról szól majd…

Az egyik rokonom azt mondta, nagyon sajnálja, amit a sors művelt velem. Mondtam neki, hogy nem a sors művelte ezt velem, hanem azok, akik erre hivatkozva bújnak ki a felelősség alól. Önsorsrontás az volna, ha elfogadnám, hogy a sors volt. A regény második része valóban az összeomlásról szól, de ha azt nem csinálom végig, ha nem megyek le az örvény aljára, nem ismerem meg magamat, és nem tudok új életet kezdeni.

Pszichológusok azt mondják, legkésőbb a kamaszkor elején minden családi titkot fel kell fedni a gyerek előtt.

Tizenkét éves voltam, amikor anyám bemutatott az apámnak, megtudtam a családi titkot, hogy valaki más az apám, mint akit addig annak hittem. Nem volt igaz. Jobb lenne-e az életem, ha ezt nem teszi meg? Igen, jobb lenne.

A szeretet nem ír-e felül sok mindent, nem fontosabb-e? Ahogy olvasható a könyvben, egy kirakatcsalád is működőképes valahogy – pláne, ha még szeretet is van benne.

Persze. Egyszer megbocsátottam, ami történt velem, akkor, 1993-ban. Éppen a szeretetre hivatkoztam huszonöt éven át. Szeretjük egymást, az a lényeg. Mi az a szeretet? Egy nagypapa, aki fogdossa az unokáját, szereti az unokáját, az apa, aki drogot ad a tizenhárom éves fiának, nagyon szereti a kisfiát, az anya, aki hagyja elkallódni a fiát, mert tiszteli a szabadságvágyát, szeretetből, szereti a kisfiát. Elegem van a szeretetből, köszönöm szépen, nem kérek belőle. Ilyen nagypapa, aki fogdossa az unokát, nem volt nálunk, ez csak egy példa volt. De, ha már a nagypapánál tartunk, én már nem mehetek el a nagypapámhoz beszélgetni az életéről, mert meghalt, huszonöt éven át pedig azért nem mentem, mert úgy tudtam, nem a nagyapám.

Az elcseszett múlt elcseszett jövőhöz vezet – mondja. De hol van ezenközben az egyén felelőssége? Meddig lehet hivatkozni a transzgenerációs traumákra? Egy ponton túl nem mindegy, hogy kik az ­őseink,­ mert így is, úgy is a meglévő puttonnyal kell kezdenünk valamit?

Abban a puttonyban nekünk kell rendet tartani. Lehetőségünk van kidobálni belőle azt, amire nem tartunk igényt, és feltölteni azzal, ami érdekel minket, és azzal menni tovább. Nekem tizenkét évesen nem volt választásom. Megismertem az apámat és vele egy család történetét. Azt mondták, legyek büszke erre a családra. Az is voltam. Azt mondták, legyek büszke a dédapámra, az ük­apámra, az is voltam. Most, amikor kiderül, hogy nem az ő családjuk volt, azt mondják, nem ez a fontos, nem az a fontos, ki a dédapád. De akkor miért volt olyan fontos dicsekedni vele?

A transzgenerációs traumák megismerésével eljuthatunk a megértésig és megbocsátásig? Ám azt is írja, az empátia önzővé tesz.

Az lett volna a cél, hogy eljussunk oda, de a család, mármint, amelyik a családom volt, tovább tagad. Ez már legyen az ő bajuk. Sose fognak meggyógyulni. Én boldogan megbocsátottam volna, ha meg akarnak ismerni. De ehelyett csak azt mondogatták, szeretünk. Nem, ez nem igaz. Nem szerettek. Attól tartok, nem tudják, mit jelent szeretni.

Érezhetően ott a vágy is, hogy elfogadja édesapját, azáltal, hogy ő is csak egy transzgenerációs mintát követ, tehát ő is csak áldozat?

Szerettem volna megpróbálni elfogadni az édesapát, amikor még úgy tudtam, hogy az édesapám. De nem ment. Vajon miért nem? Meg akartam ismerni az apját, a nagyapját, hátha akkor megkedvelem őt. Valami hajtott. Később tudtam meg, hogy az a tizenkét éves fiú okosabb nálam.

Az, hogy megtudta, más az édesapja, és nevet is változtatott, kihatott a személyiségére is, megváltoztatta?

Mivel az egész regényem erről szól, gondolom, sejti, mi a válaszom. 2000-ben változtattam nevet, abban az évben lettem Gerlóczy Márton. Huszonegy évvel később ismét nevet változtattam, és, igen, kihat a személyiségemre, köszönöm szépen, sokkal jobban érzem magam. Már csak egy feladatom van, a lehető legtöbb emberrel tudatni, hogy az a Gerlóczy Márton nevű ember, akinek a könyveit olvasták az elmúlt húsz évben, az a zavarodott szerencsétlen többé nem létezik, és nem létezett sohasem.

Más a szembesítés és más a kiírás. Itt konkrétan beazonosíthatóvá teszi a szereplőket, családja tagjait, és rendkívül kritikus hangon ír róluk. Miközben nekik nincs lehetőségük saját narratívájuk elmondására, kiszolgáltatottan állnak előttünk.

Nem én voltam, a sors volt. Nem én írtam a regényt, a sors írta, mondhatnám. A családtagok alakítják ezt a történetet. Még mindig nem jöttek rá, mert igazából nem érdekli őket, amin keresztülmegyek. Akik felelősek ezért, semmit sem segítettek. Beazonosíthatóak? Sérültek a személyiségi jogaik? Igen. Átérzem a bánatukat, mert az én személyiséghez való jogom huszonöt évet töltött ártatlanul egy hamis identitás börtönében. Sajnálom, ami történt, de nem sajnálom őket, mert nem bánták meg, amit tettek, nem vállalják a felelősségüket, és még csak meg sem rendültek. Anyám nagyon támogatott abban, hogy író legyek. Hát, az lettem. Azt is gyakran mondta, szerencsém van, hogy az írás segítségével fel tudom dolgozni a fájdalmaimat. Hát, feldolgozom. Kiszolgáltatottan az a tizenhárom éves fiú állt 1993 májusában egy férfi előtt, nekem vele van dolgom. Rajta kell segítenem.

Nagyon aprólékosan jár utána és nyomoz családja történetének, miközben a nyomozás körülményeit, a várakozás állapotát is rendkívül precízen rögzíti. Mindez növeli a hitelességet, és leképezi a már-már monomániás igazságkeresést. Hogy képes erre a pontos rekonstrukcióra – naplót ír? És mennyire kell figyelembe venni az olvasó befogadóképességét?

Kivételesen írtam naplót, mert tudtam az első perctől kezdve, hogy miről szól majd ez a regény. Azért húzom ennyire szét a napokat, hogy lassítsam az időt, és ezáltal befogadhatóvá tegyem a történetet. A regény, az a regény, amit meg akartam írni, a második résszel kezdődik, szerettem volna, ha az olvasó otthonosan érzi majd magát a környezetben, ahol az örvény elindul.

Szókimondó kritikus hangneme nemcsak a családját érinti, de rendkívül élesen támadja a magyar irodalmi közeget is – narcisztikusnak, sznobnak, belterjesnek, féltékenynek stb. nevezve azt. A sikerességet pedig gyanúsnak titulálja. De hát ön is sikeres – nemrég Libri-díjra is jelölték A katlant –, és „kitiltott vendégként” is a gépezet része.

Ha az ember leír két őszinte szót, az már rendkívül éles támadás? Ez a regény a hazugságokról szól. Amikor eldöntöttem, hogy megcsinálom, az első döntésem az volt, hogy nem hazudhatok. Semmiről. Azért lettem író, mert üldöztem, kerestem, kutattam magam. Lehet, hogy azért nem vagyok már kitiltva, ha nem vagyok, mert megtaláltam, amit kerestem. Különben meg, amit erről a közegről leírtam, az összes többi közegről is elmondható, ne legyünk képmutatóak. Örültem annak a jelölésnek, ugyanakkor szégyelltem is magam azok előtt, akiket nem jelölnek, pedig megérdemelnék. Sokan vannak. Valaki azt írta a könyvemről, neki aztán teljesen mindegy, hogy a szerzőnek ki az apja, a lényeg, hogy jól ír, pedig én nem is írnék, ha ez nem történik meg velem.

Eredetileg háromkötetesre tervezte identitásthrillerét. Jelenleg hogy áll a helyzet, mennyi várható?

Háromkötetesre akkor terveztem, amikor még Gerlóczy Márton voltam, Gerlóczy Károly alpolgármester úr ükunokája. Azóta még sok ükapával találkoztam, de nem ez a lényeg. Az apám a lényeg. Az apám unokája, a fiam a lényeg. Vacillálok éppen, meg fogom húzni a történetet, mert már most négy kemény évet töltöttem el ezzel, és nem biztos, hogy lesz erőm ahhoz, amit terveztem.

Vidéken él, egy kis faluban. Kivonulás ez a hazugságok világából?

Leköltöztünk a nyaralónak vásárolt parasztházba, amikor a járvány tombolt, aztán maradtunk. Most jó itt. Kertre vágytunk, csöndre vágytunk, családra vágytunk. Elégedett vagyok azzal az emberrel, akinek ez elég.

Az ősein kívül az ember identitásához még igen sok minden hozzátartozik, például a családi állapota. Az mennyire változtatta meg, hogy most már ön is édesapa? És előfordulhat-e, hogy ön is elhallgat majd valamit a gyereke elől, akárcsak féltésből?

Próbálom titkolni a fiam elől, hogy az apja vagyok, de nem megy, valahogy érzi az istenadta. A nevemet, és vele minden létező okmányomat decemberben változtattam meg, hogy a fiam nehogy Gerlóczy néven szülessen erre a világra. Tiszta lappal indul, ez fontos nekem. Sokat dolgoztam ezért.