- Nincs idő, ha nem mérjük - Hartay Csabával egy csodálatos utazásról

Volt valós ihletforrása Joe és Jen karakterének? Miért éppen 1983-ból indulunk?

A Bebukottak című dokumentumfilm volt az alap, egy időben sokat nézegettem, és nem tudtam, hogy miért. Éreztem valamiféle börtönön túli bezártságot, hogy a bűnből nem lehet a fizikai szabadulással kilépni. Az évszám random, körülbelüli, a nyolcvanas évek első felében készült az ominózus dokumentumfilm is. De ez csak egy kiindulópont a regényemben, a realitás gyorsan átcsap valamiféle túlvilági, álombéli látomásos helyszín- és időváltakozásba. Nem volt semmi előzetes tervem, tervrajzom vagy szerkezetem arról, hogyan is fejeződik majd be a fiúk kalandtúrája. Kitaláltam, hogy oké, gyerekek, akkor most elviszlek benneteket ide, szedelőzködjetek, indulunk – és írás közben elindultak a másik irányba.

A tököli börtön mindig is hírhedt volt, nem csoda, hogy a két fiatal szabadságra vágyik. Járt esetleg az épületben, vagy végzett előzetes kutatásokat?

Az említett filmnézésen kívül semmilyen tapasztalatom nem volt, mi zajlik konkrétan a tököli börtönben, talán még annyi „kutatást” végeztem, hogy beszélgettem börtönviselt emberekkel, hogyan látják saját magukat évekkel a szabadulásuk után, mi történt velük, és hasonlók. De ők persze nem gyilkosok voltak, csak olyanok, akik megjárták valamelyik büntetésvégrehajtó intézetet. Ez egyébként elég volt ahhoz, hogyha rövid ideig is, de osztozzam abban a nehezékben, amit azóta is cipelnek.

A regény azonban nem szociopróza, hangsúlyosan elemelt, látomásos mágikus realista történet. A „csodálatos” kalandokat nekem olyan volt olvasni, mintha a Godot-ra várva és a Bill és Ted zseniális kalandja figurái találkoztak volna egy történetben. Mikor és miért fordult át ez az egész egy abszurd, groteszk drámába?

Ezeket a párhuzamokat már más is említette nekem, óhatatlan a hasonlítgatás, és igazából megtisztelő, hogy klasszikus, komoly alkotásokat említenek olvasás után. És nem úgy, hogy emiatt esetleg unalmas volt a könyv, hanem hogy hasonló, de mégis más. Azért döntöttem a nem szokványos történetvezetés mellett, mert éreztem, hogy ezt nem akarom, nem lehet így folytatni, ahogyan az első néhány oldalon olvashatunk a srácok életéről a monológjaikon keresztül. Nem akartam tipikus börtönregényt, szociográfiát írni, mert ahhoz nem elég tizenkétszer megnézni a Bebukottakat meg annak a későbbi folytatását, a Káin gyermekeit. Tudtam, hogy ki kell hoznom a fiúkat a falak, a rácsok mögül, és azt is tudtam, hogy a könyvben ezt nem a szokásos módon fogom megoldani. Az olvasóra van bízva, hogy mi történik velük, hogyan kerülnek ki onnan, és vajon kikerültek-e egyáltalán, vagy ezt az egészet valaki csak álmodja. De ki? A könyv szerzője? Az olvasó? Vagy a két srác? Hagytam megválaszolatlan kérdést bőven.

A történet során sok szereplővel találkozik a két fiatal, egy mégis kiemelkedik, a második világháború lövészárkaiban tengődő fiatal katona, Johann Hamerli. A beszélgetés előtt mutatott nekem egy képet, amin egy katonatiszt egy fiatal hölggyel látható. A képen viszont az szerepel: „Hartay papa”. Ki valójában Johann Hamerli? Honnan érkezett Joe és Jen megzavarodott idővonalába?

Johann Hamerli a nagyapám. Már a Holtágban is felbukkant szereplőként, és egyszer csak, írás közben itt is megjelent az alakja. Hamerli János volt a neve akkoriban, így harcolt a második világháborúban, de a németektől kapott első és másodosztályú vaskeresztet igazoló papírjain Johann Hamerliként szerepel. Arról, hogy mikor és hogyan változtatta meg a nevét Hamerliről Hartayra, csak homályos találgatásaink vannak, mivel sem a nagymamám, sem az apám nem élnek már, akik erről esetleg tudhattak konkrétumokat. Nem beszéltek róla, igazából ezek a dokumentumok, fényképek is a nagyapám halála után kerültek elő, 1993-ban. Nekem volt olyan szerencsém, hogy kiskamaszként meghallgathattam a háborús élményeit, az öreg a magyarhertelendi nyaralónk padlásszobájában mesélt nekem erről. Megnyílt elalvás előtt, és amíg nem vettem kézbe ezeket a Rudolf Schmidt és Wilhelm Keitel által aláírt katonai dokumentumokat, nem foglalkoztatott a téma. Kíváncsi lettem, mi lehet a dokumentumok mögött, konkrétan mire és miért kapta, és elküldtem a beszkennelt papírokat Ungváry Krisztián történésznek. Ő pontosan leírta, hol és mikor harcolt ez a hadtest, a regényemben ez benne van. Az is meglepett, hogy ő még soha nem látott olyat, hogy egy hadapród első osztályú vaskeresztet kapjon, valójában ez volt az első, amivel találkozott. Hogy mit tett az öreg, hogy ilyen kitüntetéseket kapjon, arról is csak sejtéseink vannak, de élete végéig cipelte ezt a terhet, ebben biztos vagyok. Innen a „gyilkolás terhe”.

„Az idő fenyeget bennünket mindig, az óralap, a mutatók” – olvassuk a kötet vége felé. A nosztalgia korábban is megjelent az írásaiban, de az elmúlás egyre hangsúlyosabb lett. Kijelenthetjük, hogy „a kizökkent idővel küzdő ember” most már a Hartay-szövegek állandó szereplője lesz? Kijuthatunk egyáltalán valaha az „ólomidőből”?

Nekem mindig vágyam, hogy halálunk után visszajöhessünk még ide más és más életekben, idősíkokban, lehet, így is van, hogy jártunk már itt, és jövünk is még, talán innen vannak a képekben gazdag álmok, és innen lehet az is, hogy sokszor érzem azt, valaki súg írás közben. De lehet, hogy az van, amit apám mondott: emlékszel, kisöreg, mi volt 1874-ben? Na, ugyanez lesz 2136-ban is, a sötét semmi. Az idő kérdése költőként és íróként is foglalkoztat, van ilyen verseskötetem is a 2000-es évek elejéről, aminek Időviszony a címe, és az Átkiáltani az őszbe is erről szól. De igazából a Fényképavar is. Sőt, ha továbbmegyünk, a Jövő régészei szintén ilyen témát sejtet. Nincs idő, ha nem mérjük, igazából mi vagyunk a valódi órák, élő, öregedő, mulandó emberek.

Már most, rövid idővel a megjelenése után nagyon jó értékeléseket kap a könyv. Meglepte, hogy ennyire gyorsan pozitív befogadásra talált?

Meglepett, mert ezt nem lehet előre tudni, belőni, hogyan rezonálnak majd az olvasók, a kritikusok, a szakma. Bár a szakma részéről még túl sok visszajelzés nincs azért, akik viszont olvasták, azt mondták, illetve legtöbben írták, hogy a hatása alá kerültek. Írás közben ezt én is átéltem, ezért volt számomra is izgalmas ez az utazás, az pedig csak egy plusz, hogy a befogadók is ilyesmiről számoltak be, szinte kivétel nélkül. Íróként mi többre vágyhatnék? Ennyi bőven elég, a többi csak ráadás.