A dögeltakarító címet viselő előző regénye óta láthatóan megváltozott a figyelem a szerző körül, jórészt a szakmai díjak és egy szélesebb közönség elérésének is köszönhetően. Pedig nem könnyű olvasmányok ezek. A korábbi kötethez hasonlóan ugyanis A rózsákról szintén a délszláv háború „örökségével”, az egyénre gyakorolt hatásával foglalkozik. Kevés kortárs (magyar) szerzőt tudnánk mondani, aki ennyire mélyanalízisét próbálja adni a túlélőkön nyomot hagyó háborús traumáknak. Különösen nyomasztó most olvasni ezeket a sorokat egy újabb háború szomszédságában.
A rózsákról azonban mégsem háborús regény. Éppen ellenkezőleg. A több száz oldalas regény alig néhány mondata, bekezdése utal arra, hogy olyan vidéken járunk, ahol pár évtizeddel korábban fegyveres konfliktus zajlott. Mindössze egy-egy mondatban, bekezdésben, utalásban kerül elő a téma, hiszen ahogy a könyv, rózsatermesztő, kényszerbetegséggel küzdő elbeszélője is mondja: „mindent a háborúra fogni túl egyszerű volna” (355. o.). Sokkal inkább személyes kálváriáról van szó. A kilenc fejezetből álló regény főhőse a felesége elvesztését próbálja feldolgozni, aki éppen akkor hagyta el, amikor a húgycsődaganatának kezeléséből lábadozik. Mindeközben megismerjük a rózsatermesztés minden részletét, a műtétekkel és a testi nyavalyával együtt járó problémákat, egy nehezen beazonosítható párkapcsolat felbomlásának körülményeit, aminek legnehezebb szakaszai kétségtelenül a betegséggel és a kórházzal kapcsolatos fejezetek. Mégsem öncélúak, hiszen ezek vezetnek el a könyv későbbi fejezeteinek lelki-szellemi gyógyulása felé.
Mindeközben a szerző rendkívül takarékosan és módszeresen építi fel a rózsa motívumát, mely szépen terebélyesedik az elbeszélő életében, és lesz a traumafeldolgozás eszköze a munka révén, majd a világot magyarázó értelmezői metafora. Érdekes módon sokáig nem is tudjuk meg, miért is akarja elmondani a történetet – melyet beszámolónak, jelentésnek, számadásnak és gyónásnak egyaránt nevez –, sokszor egész hosszú asszociatív kitérőket tesz az elbeszélő. Sok a pontosítás, magyarázat vagy tévedés, a képzelet és emlékezet verseng egymással („a képzeletem tiltakozik, ellenszegül, mást mond, mint az emlékezet, és nehezen vagy sehogy nem tudom összebékíteni őket”, 455. o.), az olvasónak az elbeszélővel együtt kell végigjárnia a „szaggatott élet” labirintusát.
Elképesztő finomsággal épül ez az indaszerű szövegháló, és izgalmas feltárni, ahogy egymásra rétegződnek a különböző motívumok, és a háttérben húzódó háború beszüremlik a drámai monológba. A főhős például képtelen vonaton utazni a háborús élmények miatt, Szerbia meg „büdös”, mert még mindig érezni a rosszul eltemetett holtak szagát. Rózsa, test és háború azonban sokszor találkozik („sok gyökér elszakad szedéskor, mikor az asszonyok a rózsák alá szúrnak a kétágú villáikkal, és aztán húzzák, cibálják őket a földből, […] benne maradnak a földben, és úgy merednek ki belőle, mint ahogy a katéter csöve lógott a pöcsömből, vagy ahogy a kiégett kábelek, az elszakadt vezetékek, a meggörbült vasak merednek ki a lebombázott épületek romjai alól”, 236. o.), és érzékeltetik, ahogy egy puszta leírást is „lepedékként” vonnak be a traumák, és így lesznek az egyéni drámának hangsúlyosan kollektív vetületei. A szerző továbbra is kitartó krónikása ezeknek a megrázó tapasztalatoknak, még ha az ilyen „kiváltságokról” alighanem szívesen lemondana. Az elmúlt évek elismeréseit viszont minden kétséget kizáróan ez a regény is újfent aláhúzza. (Magvető, 2021. 472 o.)