A tanítónő
Csibéim reggel enni kérnek
Adok nekik betű-eleséget
Kövér B-t, csinos P-t,
Elejétől végéig az ABC-t
Ebédre meg számokat kapnak
Megszámolhatják ujjaikat
S hogy hány szem rizs van a levesben
„Egy, kettő… sok, végtelen”
Fél egytől szabad foglalkozás
Vígan ölelik-ütik egymást
De csak a fiúk! Mind buták.
A lányok még így gondolják.
Sétálni az erdőbe megyünk
Madarat figyelnek a csibék
Nagyot huhog egy bagoly
Tavaszt hív a nyitnikék
Fél ötre kihalt lett a terem
Elvitték a csibe-seregem
Fájó szívvel, csüggedten ülök
Nehéz lesz holnapig nélkülük
A filozófia tanár
Van doktorim három egyetemen
És rájöttem: nem értek semmit sem
Oxfordban azt mondták:
E világon csak az marasztal
Ha azonos leszel önmagaddal
Ami nehéz, szinte képtelenség lenne.
Hogy viszonyulhat önmagához az elme?
Hisz mikor gondolsz magadra
Te gondolsz, s rád van gondolva
Alany vagy te és tárgy: odavisszaság
Mintha az egér enné meg a macskát
De a macska is megenné az egeret
Egy vagy s kettő, s végül mégis egy
Ezt mondták. De a fejembe nem megy.
Párizsban azt mondták:
A lét üres, abszurd, értelmetlen
Merülj hát el az élvezetekben
Találj értelmet a nincsben: éppen ott
Nőzz, utazz meg igyál sok abszintot
És filozofálj! De csak módjával!
Kávé és konyak közt egy keveset
Hadd ámuljanak a nők (vagy a férfiak)
Ha ez a földi lét már besikeredett
Bécsben azt mondták:
Öröktől meghatározott a sorsom
És csak akkor vagyok ébren, ha alszom
Ősapám meg egy békés, növényevő majom
De én lehetek hiéna is. Ha akarom.
De ha azt akarom, nem én akarom,
Hanem az a növényevő majom
Aki idővel áttért a húsevésre
Így az ölést, agressziót felfedezte
Bennem pedig atavizmus tombol
Felettes én, szuperegó kikapcsol
Ami egyáltalán nem tetszik nekem
Mert hát mire való akkor az életem?
Harcoljak a majommal? Ha győznék is,
stresszelni fogok: jön a neurózis.
…
Itt állok hát az eszmékkel befürödve
Szakítok is velük mindörökre
Csak mosolygok, nevetek rajtuk
S várom, kiknek józan ész a hatalmuk
Az informatika tanárnő
Gépemen mindenféle állományok
Elég módszer, szerkezet, forma és ok
Hogy a kérdést önmagamnak feltegyem:
Meddig tartok én, meddig a gép,
a hálózat, a világegyetem?
Ha jó a program: kibomlik egy ábra
Ez jelzi, nem dolgoztam hiába
S minek örülök mindennél jobban?
Ha a diák nem leckét, nem nyűgöt,
hanem eszközt lát a programokban
Melyek mind az életét segítik:
Ha tetrixezik, ha beindít egy kocsit
Ha zenét hallgat, ha telefonál
Ha e-mailezik, ha fényképet készít
Hisz mindez digitális alapokon áll
De este félreteszem a rendszereket
Megveszem, mit fiam enni szeret
A férjem egy kockás inget kap
Vacsorát főzök, ágyat vetek
Anyává konvertálva magamat
Az iskolagondnok
Jártam ám én is az iskolába
De leginkább csak mellé
Hiába mondogatták szüleim:
„Fiam, válj tanult emberré!”
Diszkó, buli jobban érdekelt
Meg a csajok. Főleg a szőkék
S ha a banda Sóstóra tekert
Mindig velük tartottam én
A vakáció volt a megváltás
Szeptember elseje: kínszenvedés
Fenyítés, intés, sarokba állás
Felelés, felmérők. Nem is kevés.
Úgy éreztem magam, mint a rab
A cellában, ha elveszett a kulcs
És nincs se ráspolyom se vésőm
És nincs titkos mentőalagút
Ha majd felnővök, akkor jó lesz,
gondoltam. Koncertekre járok
Az iskola felé sem nézek
Ami kell: lányok meg barátok
És itt vagyok most, felnőttként:
Iskolába zártam önmagam!
Itt dolgozom, eszem, pihenek
S még a lakásom is itt van
Azért nem kell sajnálni engem!
Beírást, intőt már nem kapok
A diákok többsége normális
Szóval, egész jól elvagyok.
