;

trójai faló;aranyalma;Aphrodité;A nők;

- Natalie Haynes: Ezer hajó (regényrészlet)

Mindenki hallott már a trójai háborúról. Azt azonban jóval kevesebben tudják, mi lett a sorsuk azoknak a lányoknak, nőknek és asszonyoknak, akikre általában az események mellékszereplőiként gondolunk. Mi várt rájuk a háború után? Miért küzdött meg az amazon hercegnő Akhilleusszal? Hogyan cselezte ki Pénelopeia a férje trónjára áhítozó kérőit? A General Press gondozásában megjelent Ezer hajó című regény az ő szemszögükből meséli el a nyugati világ egyik legmeghatározóbb történetét. 

Aphrodité nem vette észre, amikor először a lábához ért. Hozzá volt szokva, hogy emberek, állatok és istenek mindenféle hamis okot találnak rá, hogy megérintsék: olykor még a fák is leengedik az ágaikat, így próbálva beleakaszkodni a hajába. Valamikor később, amikor odalépett elvenni a poharat, amellyel egy pohárhordozó sietett felé, hogy ambróziával kínálja a menyasszony, a vőlegény vagy bármelyik másik isten előtt, látta meg a fényes csillogását a fémtárgynak, amelyet a szandálja meglökött, mire az továbbgurult.

Már eddig is az arany járt a fejében, Thetisz fülbevalója miatt. Még Aphrodité is tudta, nem lenne szerencsés viselkedés, ha egy esküvőn odamenne a vőlegényhez, és megkérdezné, nem lehet-e az övé a fülbevaló, amelyet a menyasszonynak készült adni. Mindenesetre fontolóra vette. Olyan szép volt: egy kétfejű kígyó tökéletes kört formált egy pár ülő aranymajom körül. Sötét karneolok füzére futott a kör mentén, és mind­egyik egy parányi aranymadárban végződött. Milyen gyönyörűen mutatna az ő fülében! Thetisz sötét, hínárszerű fürtjei között viszont el fog tűnni. Tényleg képtelenség, hogy Thetiszé lesz, nem pedig az övé.

Épp készült lehajolni, hogy felvegye az aranyló gömböt, de Athéné, aki mindig olyan éles szemű és mohó, előbb felkapta. Aphrodité gyakorlatilag odarúgta a sarkához, amikor elvette a nektárral töltött poharat.

– Az az enyém – mondta Aphrodité.

Athéné tettetett ártatlansággal nézett jobbra-balra.

– Nem hiszem – felelte. – Idegurult a lábamhoz, ezért úgy gondolom, az enyém lesz.

– Add ide! – mondta Aphrodité. A szája durcás vonallá keskenyedett, de mindkét istennő tudta, hogy ez csak a kezdet. Egy pillanat múlva teljes erővel beveti a rábeszélő képességét, és Athéné kénytelen lesz átadni a golyót, bármennyire próbál is ellenszegülni. Senki sem tarthatja meg azt, amit Aphrodité magának akar. Kivéve Hérát.

– Miről vitatkoztok ti ketten? – sziszegett rájuk Héra.

– Athéné ellopta a játékszeremet – jelentette ki Aphrodité. – És követelem, hogy adja vissza.

– Nem az övé – mondta Athéné. – Az enyém. Valaki a lábamhoz dobta.

– Dehogyis. Leejtettem, és a homokban hozzád gurult. Ettől még nem a tiéd. – Aphrodité Hérához fordult. – Attól még nem az övé – jegyezte meg.

– Hadd lássam! – Héra a gömbért nyúlt, és önelégülten mosolygott, közben Athéné reflexszerűen a tenyerébe zárta a gömböt. – Azt mondtam, hadd lássam. – Két kézzel megragadta Athéné csuklóját, és kifeszítette a kezéből a gömböt. Athéné próbálta megállítani, de mivel közben igyekezett megtartani a lándzsáját is, nem sikerült neki.

– Ez az én golyóm – ismételte meg. A többi isten kezdte észrevenni, hogy valami történik. Sosem idegenkedtek egy jó kis veszekedéstől, úgyhogy köréjük gyűltek.

– Ez nem egy golyó – válaszolt Héra. – Nézd! – Egy tökéletes aranyalmát emelt a magasba. Majdnem gömb alakú volt, de a teteje felé kiszélesedett egy apró aranykocsány alatt. Az alján két mélyedés lehetővé tette, hogy szépen illeszkedjen egy ujj és a hüvelykujj közé.

– Attól még az enyém – közölte Athéné.

– Valami rá van írva – mondta Héra, megforgatva a kezében az almát. – Té kalliszté.

– Mondtam, hogy az enyém – közölte a vállát megvonva Aphrodité. – Ki mást jelenthetne ez?

Pillanatnyi csend állt be.

– Talán az enyém – mondta Héra. – Erre egyikőtök sem gondolt?

– Add vissza! – szólt rá Athéné. – Papa!

Az istenek körülnéztek, végül hátrafordultak, és látták, hogy Zeusz magas, szakállas alakja hallótávolságon kívülre siet.

– Mind látjuk, ahogy meglógsz! – csattant fel Héra. Zeusz megtorpant. Remegve felsóhajtott. A felhőtlen égen valahol dörgés morajlott, és emberek szaladtak a templomába, hogy kiengeszteljék. Visszafordult a feleségéhez.

– Kérdezni akartál valamit? – érdeklődött. – Vagy megoldottátok egymás között?

Az aranyhajú Apollón a nővére, Artemisz bordái közé bökött. Ezek az istennők képtelenek bármin megegyezni, és ez végtelen élvezetet okozott nekik.

– Ezen az almán a következő szavak állnak:

A legszebbnek – magyarázta Héra. – Némi vita van, kié lehet.

– Igazából nincs vita – jelentette ki Aphrodité.

– De van – ellenkezett Athéné.

– A talányra csak egy válasz van. – Héra mindkettőjüket túlharsogta. – Valakinek el kell döntenie, melyikünké legyen. – Végignézett az előtte álló istenek tengernyi sokaságán.

Azok, akik a tömeg elejére furakodtak, hirtelen nagyon bánatosnak érezték magukat. Tekintetüket a földre szegezték, mintha minden homokszemcsét meg kellene számolniuk.

– És igazából neked kellene, kedves férjem – folytatta Héra.

Zeusz a feleségére nézett, akinek az arca jogos ingerültségről árulkodott, a lányáé pedig fájdalmas sérelem álarcát öltötte. A másik lánya tökéletes volt, mint mindig, de csak egy bolond gondolhatta, hogy arra számít, a másik kettő valamelyikét választja, vagy hogy megbocsátaná neki, ha ezt tenné.

– Nem lehetek én – bökte ki. – Hogyan választhatnék a feleségem és a lányaim közül? Egyetlen férj vagy apa sem tudna ilyesmit megtenni.

– Akkor add ide a golyómat! – mondta Aphrodité apró, kagylószerű fogait vicsorítva.

– Ez egy alma – szólalt meg Athéné. – És az enyém.

– Milyen pimaszok vagytok mindketten! – állapította meg Héra. – Nálam van.

– Mert elcsented előlem! – kiáltotta Athéné.

Fény villant fel, és az istennők érezték, hogy megmozdul alattuk a homok. Vajon Poszeidón, a Földrázó is bekapcsolódott a vitába? Az istenek már nem tolongtak körülöttük. Ehelyett azt látták, hogy egy fényes felhő veszi körbe őket, és új, sziklásabb talajt éreztek a lábuk alatt. A felhő eloszlott, és egy hegyoldalon találták magukat, körülöttük és fölöttük sötétzöld fenyők mindenütt.

– Hol vagyunk? – kérdezte Aphrodité.

– Ida hegyén, azt hiszem – felelte Athéné, ahogy körülnézett, és észrevette a síkságon túl, a hegy alatt a fellegvár tornyát. – Az nem Trója?

Héra megvonta a vállát. Kit érdekel Trója?

A fiatalember úgy jelent meg előttük, mintha ők álmodták volna életre. Fekete hajfürtök keretezték az arcát, és csúcsos sapkája enyhén oldalra dőlt, ami siralmas kinézetet kölcsönzött a viselőjének.

– Ki vagy? – tudakolta Héra.

– Parisz vagyok, Priamosz fia – felelte a férfi. A hangszíne csaknem elfedte zavarát, amelyet az ismerős, mégis idegen környezetben érzett. Pillanatokkal korábban a nyáját legeltette az Ida hegyét körülvevő réten. Most pedig rejtélyes módon egy eddig általa nem ismert, sötét irtáson találta magát. A kilátás alapján a hegy csúcsának a közelében volt, ám a meleg levegő ennek ellentmondani látszott. És most három nő – kissé túl nagyok voltak, halványarany színben ragyogtak, mintha belülről sugároztak volna – meredt rá. Tudta, hogy istennők.

– Te leszel a bíránk – jelentette ki Aphrodité. Nem kételkedett benne, hogy egy halandó férfi őt gondolja majd a legszebbnek. És ha mégsem, szánalmas emberi szívének egyetlen dobbanása alatt elveszejti.

– A bírátok? Miben kell bíráskodnom, úrnőim? – kérdezte Parisz.

–  Ezen az almán az áll, hogy a legszebbnek – mondta Athéné, és ujjával a Héra kezében lévő alma felé bökött. – Add oda neki! – szólt. – Zeusz így döntött.

Héra felsóhajtott, és magához intette a fiatalembert.

– Tessék! – szólt, és a kezébe nyomta az almát. – El kell döntened, kié jogszerűen az alma.

– Nekem? – hökkent meg Parisz. Egy pillanatig eltöprengett, biztonságban vannak-e az állatai, hiszen az alatta lévő lejtőkön senki sem őrizte őket. De ha most hegyi oroszlánok ordítását vagy farkasok üvöltését hallotta volna, akkor sem mozdította volna a kisujját sem. Megforgatta az almát, megcsodálta a sugárzó melegségét.

Nem csoda, hogy egy ilyen szép csecsebecsén összevitatkoztak. Látta a belevésett betűket: A legszebbnek. Bánat hasított a szívébe, hogy a szöveg írója nőnemű végződést használt: té kalliszté. Ha az állt volna ott, hogy tó kallisztó, bizonyára megtartotta volna magának.

– Igen – mondta Aphrodité, aki felismerte a vágyat, ha látta. – Nagyon szép, ugye?

– Mint ti hárman, úrnőim – felelte Parisz begyakorolt udvariassággal.

– Ezt már hallottuk – szólt Athéné. – Most válassz!

                                                                  Szántó András fordítása

Natalie Haynes 

(1974) angol író és rádiós műsorvezető. Íróként több műfajban is kipróbálta már magát: krimi és ismeretterjesztő könyvek is fűződnek a nevéhez. Regényeiben, valamint saját rádióműsorában előszeretettel foglalkozik az antik szerzőkkel és műveikkel. 2015-­ben a klasszikus irodalom szélesebb körben való megismertetéséért a Classical Association Prize díjjal jutalmazták. Harmadik regénye, az Ezer hajó szerepelt a Women’s Prize for Fiction 2020-­as szűkített listáján.

Mán-Várhegyi Réka Vázlat valami máshoz című új könyvének négy történetében négy kisgyerekes anya próbál visszatalálni korábbi életéhez vagy éppenséggel új célokba kezdeni a járvány és a karantén árnyékában, a bérlakások és társasházak falai közt. A töredékekből építkező szövegek kapcsán bezártságról, vázlatokról és önéletírásról beszélgettünk az Európai Unió irodalmi díját 2019-ben elnyert szerzővel.