nők szerepe;karantén;világjárvány;tárca;

2022-06-11 12:34:00

A szereplők nem mennek sehová - Mán-Várhegyi Rékával vázlatosan

Mán-Várhegyi Réka Vázlat valami máshoz című új könyvének négy történetében négy kisgyerekes anya próbál visszatalálni korábbi életéhez vagy éppenséggel új célokba kezdeni a járvány és a karantén árnyékában, a bérlakások és társasházak falai közt. A töredékekből építkező szövegek kapcsán bezártságról, vázlatokról és önéletírásról beszélgettünk az Európai Unió irodalmi díját 2019-ben elnyert szerzővel.

A kötetcím nemcsak utal a szövegek korai változataira, de a regény és benne az egyes elbeszélések „töredékességét” is előrevetíti. Ez a kihagyásos elbeszélés eredetileg is tervben volt, vagy közben alakult ki?

A kötet háttértörténete, hogy pár évvel ezelőtt, a Mágneshegy című regényem megjelenése után az Élet és Irodalom tárcaírásra kért fel, aztán az akkori Index (később a Telex) is, nem sokkal később a Literára és az Óbudai Anzikszba is tárcasorozatot írtam. Mivel kisgyermekkel voltam otthon, és közben valamennyit dolgozni is próbáltam, világos volt, hogy ha több helyre is írok rendszeresen, akkor nem fogok tudni még egy ezektől független könyvet is írni. Ezért első perctől kezdve úgy írtam a tárcákat, hogy azokból összeálljon valami.

A tárcahosszúság miatt lett a töredékesség, mivel egyértelmű volt, hogy a tárcák közötti réseket nem akarom később újabb szövegekkel kitöltetni. Már csak azért sem, mert úgy éreztem, hogy ez a szerkezet pontosan tükrözi az élethelyzetemet, amiben a tárcák születtek, és amire reflektálnak is.

Szokott egyébként vázlatokat írni a könyveihez?

Gyakran még a rövid szövegekhez is írok vázlatot. De ez nem is igazán vázlat, csak ötlethalmaz, amiben aztán ide-oda mutatnak a nyilak. A megszülető szöveg persze már nem teljesen tükrözi a vázlatot, mert írás közben mindig kiderül, hogy ez már nem egészen az a szöveg, aminek a vázlat írásakor hittem, hanem valami más, aminek más szabályai vannak, amiket szerencsésebb követni ahelyett, hogy továbbra is a vázlathoz ragaszkodnék. Ehhez a könyvhöz a koncepcióról írogattam ezt-azt a jegyzetfüzetembe, viszont a tárcasorozatokhoz írtam valami vázlatféleséget, a karakterekhez képeket, mondatokat, jeleneteket gyűjtöttem, ötleteket a különféle tárcákhoz, és azokat raktam sorrendbe, hogy mi legyen az elején, és mi legyen a végén. Ha jobban belegondolok, nem is vázlat volt ez, hanem inkább cédulák, amiket ide-oda rakosgattam.

A különböző történetszálak négy nő életébe engednek betekintést, de csak részlegesen. Mi alapján választotta ki éppen őket?

Egyes szám első személyben akartam írni, és olyan hangokat kerestem, amelyek hasonlítanak is rám, miközben lényegesen különböznek is tőlem. A könyv szereplői sokszor olyasmit is megtesznek, amit én nem tennék, vagy éppen nem mernek olyasmit megtenni, ami nekem könnyen megy. Eleinte inkább az foglalkoztatott, hogy saját magam számára milyen tapasztalatot jelent majd, ha az egyes szám első személyben beszélő karakter megszólalásig hasonlít rám, és milyen, ha teljesen más. Korábban úgy éreztem, hogy az egyes szám első személy kissé görcsössé tesz, ezért akartam vele ilyenformán kísérletezni. Kicsit szabadabbá akartam íróként válni, hogy képes legyek elereszteni a fantáziámat, nem feltétlenül azért, hogy a legőrültebb dolgokat találjam ki, hanem inkább azért, hogy ne korlátozzanak különféle reflexek.

Ezek szerint a kiadó által is használt „variációk egy önéletrajzra” megjelölés is innen ered? Miért foglalkoztatta most az önéletrajzi elbeszélés formája?

Az elmúlt évek autofikciós irodalmát olvasva mára végképp közhely, hogy szöveggé válva fikció lesz még a legszorosabb önéletrajzi elbeszélés is. De ha az önéletrajz ilyen könnyen irodalommá válhat, akkor meg is fordíthatjuk a dolgot, és azt mondhatjuk, hogy a fikciós irodalomnak is lehet önéletrajzi olvasata – nem feltétlenül abban az értelemben, hogy konkrétan a szerzőre vonatkoztatjuk, hanem abban, hogy befogadóként máshogy viszonyulunk hozzá. Írás közben én például rendszeresen átélem, hogy bizonyos értelemben megtörténik velem, amit írok, és később az is előfordulhat, hogy élénkebben emlékszem rá, mint arra, ami valóban megtörtént velem.

A szereplők életét jelentősen befolyásolja a járvány és karantén időszaka. A fejezetek mintha videócsetek „snittjei” lennének, és mi, olvasók lennénk a nézői oldalon. Az elmúlt két év megpróbáltatásai megváltoztatták valamiben az íráshoz való viszonyát?

Az íráshoz való viszonyomat nem befolyásolta a járvány és a karantén, az emberekhez való viszonyomat annál inkább. Igaz, hogy erre a szeparációra az élethelyzetem is rásegített. Amikor újra találkozgatni kezdtem barátokkal, nehéz volt egyszerűen csak beszélgetni. Úgy éreztem, olyan sok inger ér, miközben szemtől szemben vagyok valakivel, hogy alig bírom felfogni azt, amit a másik mond. Szóval kellett néhány hónap, hogy újra belerázódjak ebbe.

A regény első mondatai rögtön a nők társadalmi megítélésével foglalkoznak, és ez végig meghatározó témája a könyvnek. Lehetnek-e egy nőnek dührohamai, hol vannak a „megengedett” testhatárok, a gyerekvállalás vagy az öregedés jelent-e önazonosságot korábbi életünkkel stb. A karantén okozta beszűkült élettér alkalmasabb ezeknek a problémáknak a megfigyelésére, tematizálására?

A nők társadalmi helyzetével elég sokat foglalkoztam, az előző könyvemben is fontos téma, de nem azért, mert az volt a célom, hogy erről írjak, hanem, mert oly mértékben meghatározza a gondolkodásomat, hogy szükségszerűen jelen lesz az írásaimban. Attól tartok, ha nem lett volna járvány és karantén, akkor más kereteket találtam volna ugyanehhez. Nem akarok a jövőben feltétlenül ezzel foglalkozni, de elfogadom, hogy így is, úgy is része lesz az írásaimnak. Valószínűleg a legjobb, amit tehetek, hogy igyekszem olvasni a témáról, időnként valami újat gondolni, hogy elkerüljem a begyöpösödést, és ne mindig ugyanazt a lemezt tegyem fel.

Gangok, társasházak, lakótelepek, sőt egy kamrából kialakított dolgozólyuk világában mozgunk. Az ön szereplői nem is mennek messzebbre szűkebb környezetüknél. A harmadik részben viszont meglepő módon egy horvátországi kitérőről olvashatunk. Mi volt a szándéka ezzel a kilépéssel?

Az adriai kitérő talán álom, talán nem, és ennyiben olyan kivétel, ami csak erősíti a szabályt. Az, hogy a szereplők nem mennek sehová, a kötet által felvetett egyik alapprobléma része, vagyis, hogy ebben az egyébként csodás kisgyermekes, és kevésbé csodás pénzkeresős alaphelyzetben hogyan lehet írni, és hogyan lehet valami számunkra fontos, „önmegvalósító” munkát elvégezni úgy, hogy nemcsak az idő és a „saját szoba” hiányzik, hanem az ember fantáziája sem tud igazán kilőni az űrbe, mert a képzeletét fogva tartja a hétköznapi valósága.