Nádasdy Ádám: Maga templomos vagy kápolnás?

Londoni levél 17.

Négynapos hosszú hétvége volt az Egyesült Királyságban. Persze, pünkösd – gondolja a kedves olvasó; de nem, a királynő jubileuma volt, azt ünnepelték igazi lelkes népünnepélyekkel. II. Erzsébetet ugyanis 1952. június 2-án koronázták, így most 2-án volt a platina-jubileum, hetven évi uralkodás – vagy ahogy több angol újság szépen írta: 70 évi szolgálat – után. Az évforduló csütörtökre esett, ezt a kormány kiadta rendkívüli munkanapnak, de inkább már vele adták a pénteket is, nem sokat érne az ilyen magányos munkanap. Pünkösdhétfő viszont amúgy sem ünnepnap errefelé (a húsvéthétfő igen) – de ebből téves volna azt a következtetést levonni, hogy itt a vallás, az egyház kevésbé fontos, mint mondjuk a Magyar Köztársaságban. Angliában ugyanis van egy államegyház (established church), melynek főkormányzója a mindenkori uralkodó. Az uralkodói jubileum tehát automatikusan egyházi ünnep is volt, de amennyire látom, nem torkollt ízléstelen hízelgésbe vagy eretnek talpnyalásba, mint némely más országban teszik egyházi személyek a regnáló kormánnyal és annak fejével.

Az egyházvezetői cím, a „supreme governor” persze szimbolikus, az egyházat voltaképpen a canterburyi érsek vezeti, de a püspököket csak az uralkodó nevezheti ki (igaz, a miniszterelnök javaslatára, akinek viszont a püspökök tesznek javaslatot). Érdekesen modern jelenség volt ez a XVI. században, hogy egy politikai közösség, egy nemzetállam alkosson magának egyházat. A reformáció egyebütt nem így működött: Luther nem német, Kálvin nem svájci egyházat kívánt alapítani. De talán nem is volt ez igazi reformáció: az angliai egyházat nem egy radikális gondolkodó vagy teológus alapította, hanem VIII. Henrik király, aki csak Rómától akart megszabadulni, hogy elválhasson a feleségétől. Mindkettő sikerült.

Vegyük észre, hogy ezt az egyházat úgy hívják: Church of England (Anglia Egyháza). Valóban, csakis Angliában működik ilyen néven: Skócia e szempontból mindig önálló volt (ott a kálvinizmusra hasonlító „presbiteriánus” egyház a vezető), Írországban 1870 óta, Walesben pedig 1920 óta önálló az anglikán-típusú egyház: ezeket „püspökrendszerű” (episzkopális) egyházaknak nevezik. Ezt exportálták az angolok a régi gyarmatbirodalmukba is: Észak-Amerikába, Ausztráliába stb. Európában csak Gibraltáron van anglikán egyház, sőt ott püspökség is van, és alája tartozik az egész kontinentális Európa: úgyhogy tudjanak róla, kedves olvasók, hogy a magyarországi anglikánok a Gibraltári Püspökség egyházmegyéjében élnek.

Egészen sajátos a vallási helyzet Észak-Írországban. Ott a legnagyobb számban a katolikusok vannak (40 százalék), utánuk a presbiteriánusok (Skóciából áttelepült reformátusok), és csak harmadikként következnek az anglikánok ottani megfelelői, akiket persze nem így hívnak, hanem ők az Ír Egyház (Church of Ireland) hívei. Az utóbbi kettőt a statisztika „protestánsok” címkével foglalja egybe. Észak-Írországban – érthetően – Church of England nevű felekezet nincs. A katolikusok száma enyhén nő, a protestánsoké enyhén csökken. Itt, az észak-írországi Armagh kisvárosban – tehát a brit korona területén! – két katedrális található, mindkettőt Szent Patriknak hívják (ő Írország védőszentje), és mindkettő Össz-Írország főtemploma. Ez úgy lehetséges, hogy az egyik Szent Patrik-katedrális az Ír Katolikus Egyházé, itt székel a pápa által kinevezett prímás érsek (mint nálunk Esztergomban), még Dublin is alája tartozik; a másik Szent Patrik-katedrális az episzkopális Ír Egyház főtemploma, és itt is igaz, hogy Dublin is alája tartozik, csak az ő anyaegyháza az anglikán, az ő Rómája Canterbury. Ez utóbbi épület az eredeti Szent Patrik-katedrális, melyet a XVI. században, az angol uralom alatt a reformáció során protestánssá tettek, és az ír katolikusok templom nélkül maradtak. Csak 1829-ben kapták vissza a szabad vallásgyakorlás jogát (ez volt a katolikus emancipáció), ám Armaghban reménytelen lett volna az eredeti katedrálist visszakapniuk, hiszen az már évszázadok óta a protestánsoké volt. Ezért elhatározták, hogy egy másikat építenek, visszaállítják az igazi, római katolikus Szent Patrik-templomot, ahol végre legálisan tarthatja székét a katolikus prímás. Az épület 1904-re készült el: szép nagy, de érdektelen, historizáló-romantikus építmény, mint a magyar Országház. Az már a történelem fintora, hogy Írország 1920-as függetlenné válásakor Észak Írország – benne Armagh és benne a régi-új katedrális – a brit korona területe maradt. Egy kicsit (de csak kicsit!) olyan a helyzet, mintha az esztergomi érsek, Magyarország prímása Párkányban vagy Nyitrán székelne.

Van egy anglikán pap ismerősöm, William atya, akivel szoktunk vallási és egyházi kérdésekről beszélgetni. Egyszer azt mondtam neki valamire: „Te, mint protestáns…” Félbeszakított: „Én nem vagyok protestáns” – mondta. Hogyhogy, kérdeztem, hát mi vagy, hiszen nem vagy katolikus!? Ez nem ilyen egyszerű, felelte, én katolikus vagyok, csak nem római katolikus. Nem ismerem el a pápa fennhatóságát, azért vagyok anglikán. Az anglikán voltaképpen nem protestánst jelent, hanem – mint a neve is mutatja – azt jelenti, hogy Anglián kívül nincs fölötte földi hatóság. A reformáció óta így szól az anglikán egyház hittani alapjának, a Harminckilenc Hitcikkelynek egyik mondata: „A római püspöknek nincs joghatósága az Angol Királyságban.” Mármost ugyebár a római püspök, az nem más, mint a pápa, de éppen a „pápa” nevet nem kívánjuk használni mi anglikánok, magyarázta William. Ettől még tiszteljük-becsüljük a római püspököt, jelenleg is egy kiváló ember, Jorge Mario Bergoglio tölti be ezt a hivatalt. De az én miseszövegem gyakorlatilag megegyezik a Vatikán által kiadott angol miseszöveggel.

Hohó, William, mondtam, akkor mi van azzal, amikor a pap az Egyházat Isten figyelmébe ajánlja és a katolikus misében azt mondja: „Erősítsd meg hitben és szeretetben szolgádat, Ferenc pápánkat”? Ja, mondta William atya, hát a „pápánkat” szót kihagyom, csak azt mondom: „szolgádat, Ferencet” (your servant Francis). Miért ne mondhatnám ezt? Őszintén kívánom, hogy Isten minden jóval elhalmozza Róma püspökét, attól nekem nem lesz kevesebb az áldásom. Csak a római püspök – katolikus kifejezéssel: a pápa – ne szóljon bele az angol egyház ügyeibe és ne kívánjon tőlünk egyházi adót szedni. Ezt hívják anglikanizmusnak.

A kontinensről nézve leginkább az evangélikus (lutheránus) egyházra hasonlít az anglikán, de annál katolikusabb. A régi szenteket számon tartják (bár újakat a Rómától való elszakadás óta nem avatnak), templomaikat egy-egy szentről nevezik el. Az igazi protestánsok ilyet nem csinálnak, őnáluk Deák téri, Farkas utcai templom, Kistemplom stb. az elnevezések; viszont az anglikán székesegyházat Londonban változatlanul Szent Pálnak hívják. Sőt vegyük észre, hogy a protestánsok egyáltalán nem szoktak se székesegyházról, se katedrálisról beszélni. Persze a „katolikus” szó árnyaltabb jelentésű, mint gondolnánk. Nekünk elsősorban a római („latin”) egyház jut róla eszünkbe, pedig a görögkeleti egyház is „katholikosz”-nak (azaz általánosnak) nevezi magát, sőt az örmény keresztények vezetőjének egyenesen ez a címe: katholikosz.

Egy angol barátom, Roger, igazi városi polgár, egy napon Londonból leköltözött a családjával messzire, egy eldugott tanyavilágba és gazdálkodni kezdett. Megérkezése után bemutatkozó látogatást tett a környékbeli gazdáknál, ahogy illett, s azok megkérdezték: „Are you church or chapel?” (Maga templomos vagy kápolnás?) Meglepődött, mert nem ismerte ezt a kategorizációt (és egyébként sem járt se ebbe, se abba), úgyhogy meg kellett kérdeznie, mire gondolnak. Kiderült, hogy arrafelé így nevezik az anglikán egyházon belüli két hagyományos áramlatot, amit „high church” és „low church” néven szokás emlegetni (magyarul talán felső és alsó egyház lehetne). Az Országh-nagyszótár szerint a High Church „az anglikán egyháznak a római katolikus egyházhoz (külsőségekben) legközelebb álló szárnya”; a Low Church pedig „az anglikán egyháznak a református egyházhoz közel álló része”. Ez alapvetően igaz. Minden templomnak, minden parókiának megvan a hagyománya, hogy ők inkább a színes-szagos-szobros istentiszteletet kedvelik, vagy a puritánt. Rogernek is elmagyarázták, hogy a környéken melyik templom számít „felsőegyházinak” és melyik „alsóegyházinak”, azaz kápolnának – maguk az épületek ezt általában nem árulják el. Ezeket a nagyon különböző hagyományokat és világlátásokat voltaképpen a sziget tarja egybe: Angliában vagyunk, Anglia egyháza vagyunk.

Vannak ma már szép számmal „igazi” katolikusok is Angliában, tehát akik rendes pápisták, mert 1870 óta meg van engedve nekik a templomépítés. Sok bevándorló is katolikus, így a városokban már mindenütt van katolikus templom – de a falvakban sehol. Nincs olyan, mint a magyarlakta területeken, hogy a falu közepén büszkén néz farkasszemet egymással a katolikus meg a református vagy evangélikus vagy unitárius vagy görögkatolikus vagy görögkeleti templom. Nem ritka, hogy anglikánnak született és nevelkedett emberek katolizálnak, azaz átlépnek az igazi katolikus egyházba. A leghíresebb ilyen személy John Henry Newman volt (1801–1890), aki anglikán papként kezdte, katolikus papként folytatta, végül katolikus bíborosként halt meg (az első ilyen volt a reformáció óta), és 2012-ben szentté avatták, mert a hozzá imádkozók csodás gyógyulásokat tapasztaltak. Az efféle átlépéseknek az a fő oka, hogy az anglikán egyház – az egész angol állammal és társadalommal együtt – fokozatosan modernizálódik, például már évtizedek óta nőket is pappá szentelnek, sőt az utóbbi években a női püspökök is megjelentek. A melegekkel is meglehetősen elfogadó az anglikán egyház: határozatban ítélte el az úgynevezett „konverziós terápiákat” (amikor egy meleg személyt megpróbálnak „kigyógyítani”), és követeli ezek betiltását Angliában. Vannak viszont, akik úgy érzik: az egyház ne sodródjon a korral, ne igazítsa hozzá tanait a változó társadalomhoz, hanem tartson ki az idő által megszentelt hagyományai mellett. Ezt a katolicizmusban jobban megtalálják.

A múltban olyan volt az anglikán egyház tagjának lenni, mint a király(nő) alattvalójának lenni. Az állampolgársággal járt együtt: ha angol vagy, anglikán vagy. Ám ezek az idők elmúltak: a legutóbbi népszámlálás szerint az angol lakosságnak kevesebb mint a fele, 47 százaléka van megkeresztelve (s ezáltal felvéve) az anglikán egyházba, és ennek is csak egy része gyakorolja a vallását. Azért a királynőt minden templomban megünnepelték. Megérdemli, rokonszenves ember.