A rosszaktól kelnek életre. Általában nem így képzelem el őket, sőt, úgy is mondhatnám, hogy tökéletes állapotban látják meg a napvilágot, ahogy minden csecsemő. Romlatlanok, magabiztosak, tán még az idő is lepereg róluk. Csak épp élettelenek. Többször észrevettem már, hogy egy-egy szereplőm akkor válik igazi hús-vér karakterré, ha kitalálom a gyengeségeiket, rigolyáikat, vétkeiket. A rossz tulajdonság öltöztet, olyan, akár a szemüveg egy ostoba arcon. Hiába jóságos valaki a szomszédaival, pontosan érkezik a megbeszélésekre, és mindig lesöpri a havat a járdáról, izgalmassá mégis az teszi, ha kilopkodja a levelet a postaládákból, vagy mérgezi a galambokat. Igazából ekkor kezdünk iránta érdeklődni, ekkor kezd feszíteni a miért. A csupa jó olyan, mint a formaldehid, csak konzervál és bebalzsamoz. Innen is látszik, hogy a mennyország csak erős idegzetűeknek való.
Persze ami papíron beválhat, az életben kerülendő. Melyik szülőnek ne párásodna be a tekintete, amikor a gyerek szépen megterít vagy leszedi az asztalt, szófogadó és figyelmes, az öregekkel tisztelettudó, és nem kell ötször elmondani, hogy ne hergelje a kutyát. Főleg az a megható, amikor a saját vélt jó tulajdonságainkat lájuk viszont. Mint én Dusiban azt, hogy kíváncsi, nyitott a világra, imád új helyeket felfedezni és érdeklik a könyvek, sőt: maga az írás is. Az íróasztal fiókjában őrzöm első nagyívű munkáját, amelynek már a címe is jelzi, hogy nem súlytalan műről van szó: Az életem. A szöveg arról szól, hogy ül bent az osztályban, a tanító néni csak beszél és beszél, már nagyon unja az egészet, viszont nemsokára dél lesz, amikor valaki hazamegy, ellenben ő háromig marad, mint Bence. Mindez nagy ákombákom betűkkel, nem sokat törődve a helyesírás szőrözéseivel, hiszen azt majd kigyomlálja a szerkesztő vagy a korrektor. Az átfogó és összegző művek a maguk képére formálnak mindent, és különben is sokkal fontosabb a világ bizsergető leképezése a papírra, semmint az amúgy is folyton változó szabályok.
Gyakran előveszem, olvasgatom, olyan áhítattal nézek rá, mint a régészek az első barlangrajzokra. Hiszen a megragadás vágya átüt minden technikai sutaságon, sőt, épp ettől lesz igazán utánozhatatlan és megkapó. Nyolcévesen ez kész regény, három szereplővel, a narrátorral, akinek minden kínját és sóvárgását átérezzük, a tanító nénivel, aki erősen lefojtja a cselekményt, illetve a titokzatos Bencével, aki amolyan csattanóként bukkan fel a végén, és megváltja hősünket. Nehogy azt higgyék, hogy sok valódi regény ennél bonyolultabb lenne.
Persze az idill itt sem tart örökké, nem olyan az életünk, mint a felcsúti kisvasút. Hiszen már javában dolgoznak a rossz tulajdonságok is. Egy ideig, tudjuk jól, egyetlen gyerek sem tud olyat tenni, amit ne fogadnánk mosolyogva. Hiszen még az is aranyos, amikor kiborítja a spenótot a fehér abroszra (különben is miért teszünk spenótot fehér abroszra, és miért nem valami könnyen mosható műanyagra). De egy idő után a kristálygömb meghasad, és a hasadékon keresztül kiáramlik a valóság, legtöbbször a mi rossz tulajdonságaink miniatürizált formájában. Duska például tökéletesen lemásolta a – nincs rá jobb szó – hisztis reakcióimat. Konfliktushelyzetben, vita közben vagy ha valamivel egyszerűen torkig vagyok, akkor elviharzom a helyszínről, mint egy primadonna. Dolgozom rajta, hogy ne ez legyen, de úgy tűnik, valami így van bennem kalibrálva, vészhelyzetben kiold a menekülési protokoll. A legszörnyűbb, hogy akkor és ott mindig jogosnak érzem a felcsattanást, a dühös vonulást, hiszen a helyzet már méltósággal elviselhetetlen, a szavak és az érvek már mit sem érnek, csak a tett fejezheti ki a tovább már nem fokozható sérelmet.
Nos, Duska ugyanígy hagyja el az asztalt kártyázás vagy társasjáték közben, ha a szabályokat nem tudja a maga érdekei felé hajlítani. Nem mindig van ez így, hiszen ő is tudja, hogy a játék épp a szabályoktól válik érdekessé, csak van egy pont, amikor a győzelem fontosabbá válik mindennél, és akkor cselekedni kell: felpattanás, sírós elvonulás. A győzelmi kényszer is tőlem jön sajnos, képtelen vagyok úgy részt venni egy játékban, hogy ne törekedjek győzelemre (ahogy pókerezni sem lehet valódi tét helyett gyufaszálakkal). Ebben épp a szülőség jelentett fordulópontot, hiszen ma már ugyanúgy tudok örülni Dusi győzelmének, mint a magaménak, tán azért is, mert így nem kell újra és újra végtelen visszavágókba bonyolódni. A bölcsesség néha nagyobb babér.
A tükörben látva a primadonnáskodást már messze nem tűnik olyan elfogadható eszköznek. Sőt kifejezetten idegesítő. Ráadásul bármit is mondanék nevelői célzattal, annak nem ő lenne a címzettje, és ezt ő is érzi. Nyelek hát nagyokat, képzeletben felütöm a Szülők Nagykönyvét, s próbálok tanácsot vagy varázsigét találni a bajra. Majd kinövi, mondanám, de hát én sem nőttem ki. Egy idő után bölcsebb lesz, legyinthetnék, ha lenne még laza harminc-negyven évem kivárni a fordulatot. De csak perceim vannak.
Inkább írnék regényt, tápászkodom fel végül a székből, hogy elinduljak a szobája felé összebékíteni magamat benne.
