Az emberiséget fenyegető legnagyobb veszély jelenleg a közelgő – illetve már folyamatban lévő – klímaváltozás. Ez a veszély ismert, kevéssé vitatott, és mégis, viszonylag kevés erőfeszítés történik az enyhítésére, mitigálására (kis túlzással: szelektíven gyűjtjük a hulladékot…) A Párizsi Megállapodást aláíró országok vállalták, hogy jelentősen csökkentik a szén-dioxid kibocsátásukat a következő évtizedben, de a hogyanról kevés szó esik. Annyi biztos, hogy a klímaváltozás komoly egzisztenciális veszélyt jelent az emberiség számára, de tenni nem sokat teszünk ellene.
Az energiatermelés a globális szén-dioxid kibocsátás negyedéért felel – így ez egy olyan terület, ahol nyilvánvalóan komoly változásra van szükség. A fosszilis energiahordozók alternatívái jelenleg a megújuló erőforrások (főleg a “két nagy”: a nap- és szélenergia), valamint az atomenergia. Sok szakértő szerint mindkettőnek van helye egy szén-mentes megoldásban, miközben sokan vitatják ezt az álláspontot – ennek kifejtése egy sokkal nagyobb lélegzetű esszé témája lenne, hiszen rengeteg aspektusa van a vitának. Jelen cikk a korlátozott keretek miatt csak a nukleáris energiát övező nagyobb tévhiteket tárgyalja. Sajnos nagyon sok téves információt olvasni az atomenergiáról, amelyekről nehéz eldönteni, hogy tudatos félreinformálás vagy csak információhiány eredményei. Különösen azért nehéz megérteni a jelenséget, mert a mai korban az információ könnyen elérhető és ellenőrizhető – gyanítható, hogy az ideológia és a tények küzdelmében itt is a tények maradnak alul.
Kezdjük az elején. Miért éppen atomenergia? Egy ideális energiaforrás nem bocsát ki szén-dioxidot és folyamatosan képes energiát termelni. Ezeknek a feltételeknek a nukleáris erőművek megfelelnek – a megújulók jelenleg nem, bár komoly munka folyik, hogy megoldják az energiaforrások megbízhatatlanságából adódó problémákat (leegyszerűsítve: éjszaka, felhős időben, szélcsendben nincs termelés, igény viszont van). A két fő ok, amiért az atomenergia mégsem népszerű, az a biztonság és a használt fűtőelemek kérdése. Mindkét kérdés fontos, de egyik sem annyira megoldhatatlan, ahogy azt a legtöbben állítják.
Hirosima, Nagaszaki, az atomháború fenyegetése, Csernobil és Fukusima nagyon is jelen van az emberek tudatában. A radioaktivitás egy félelmetes, rejtélyes gyilkos erőként van jelen, amely sokkal ijesztőbb, mint a “megszokott”, évenként 8 millió áldozatot követelő fosszilis tüzelőanyagok. A félelem jogos, teszem hozzá, de a kép nem ilyen egyszerű. A nukleáris energiát övező negatív érzelmek nem mindig tényeken alapulnak, és a politikai döntések éppen ezért nem mindig racionálisak. Gondoljunk csak a jelenlegi német energiapolitikára, amely Fukusima után pánikszerűen lezárta a németországi atomerőműveket, ezzel megnövelve a szénerőműveinek kibocsátását – valamint arra kényszerült, hogy Franciaországtól atomenergiával termelt áramot vegyen, ami kétszeres öngólnak tűnik számomra.
Csernobil és Fukusima kapcsán különösen sok álhír kering (a népszerű HBO-sorozat ezek terjesztésében nagyon is ludas). Ez a két katasztrófa volt az eddigi legsúlyosabb a világon; Csernobilban a gázrobbanás után a reaktor napokon át lángolt, gyakorlatilag a szabad ég alatt, szennyező radioaktív részecskéket szórva szerteszét. A következmény valóban súlyos volt, de nem annyira, mint azt a legtöbben képzelik. Az ENSZ elemzése alapján Csernobilban 28 ember halt meg sugárbetegségben, és összesen 2200 halálesetet várnak a baleset hosszú távú következményeként. Eddig 25 év alatt 15 ember halt meg pajzsmirigy rákban. (Ez a radioaktív jód hatása, amit jódtabletta szedésével el lehet kerülni – a tömeges megbetegedésekért a szovjet hatóságok lassúsága a fő felelős.) Mindez persze nem jó, de korántsem az a több százezres szám, amit a legtöbben feltételeznek. Nem találtak továbbá bizonyítékot születési rendellenességekre, gyermekhalandóságra, örökletes betegségekre. Nem találtak növekedést az eltelt 30 év alatt a másfajta rákos megbetegedések számában sem.
Fukusimában egyetlen haláleset sem köthető a reaktorbalesethez – ellenben több mind 1500 ember halt meg az elsietett evakuáció során, főleg idős, beteg emberek, akiket nem megfelelően menekítettek ki a területről. A sugárdózis alapján a pajzsmirigyrákos esetekben nem várnak emelkedést. A valóság tehát egészen más az atomenergia hatásáról, mint a köztudatban élő kép. Gerry Thomas, az Imperial College professzora nagyon sokat publikált és beszélt a nukleáris balesetek egészségügyi hatásairól; érdemes meghallgatni egy alaposabb elemzésért.
Mindez nem azt jelenti, hogy a katasztrófák nem voltak érdemi hatással a környezetre. Nem elbagatellizálni szeretném a dolgot – elvégre a legsúlyosabb nukleáris katasztrófákról beszélünk. Ugyanakkor nagyon sokszor hallottam azt, hogy Fukusima környéke egy teljesen kihalt, besugárzott terület (nem az), illetve hogy Csernobil hatása kipusztíthatta volna fél Európát (nem tette volna); magyarul helyre kell tenni a tényeket. Összehasonlítva a katasztrófák hatását a szénerőművek hatásával – és a köztudatban keringő kétfejű mutánsokkal, akik a besugárzott csernobili zónában élnek –, már egészen más képet kapunk az atomenergia kockázatairól.
Tehát miben is különbözik az atomenergia a fosszilis energiahordozóktól? Míg a fosszilis energiahordozókból származó energia az atomok közötti kötésekben lévő energia felszabadításából származik (magyarul elégetik), az atomerőművekben az urán-235 izotóp atommagjának hasadásból származó energiát használják fel, ami nagyságrendekkel nagyobb mennyiségű energiát termel.
Ahhoz, hogy beindulhasson a reakció, az uránatomokat nagy energiájú neutronokkal kell bombázni; amint beindul a maghasadás, az urán kisebb atomokra hasad (kripton, bárium, stb, amelyek további atomokra bomlanak), valamint nagy-energiájú neutronokat bocsát ki, amelyek további uránmagokat késztetnek hasadásra (láncreakció indul be). Mindez minimális szén-dioxid kibocsátással (16g CO2/kWh) termel óriási mennyiségű energiát. Összehasonlításként a szén 820g, a gáz 490g, a napenergia 40g-ot bocsát ki kilowattóránként.
Mindez persze nem jön ingyen, ahogy Csernobil és Fukusima tanúsítja. Miért veszélyes az atomenergia? A radioaktív anyagok – attól függően, milyen atomokból állnak – nagy-energiájú elektromagnetikus sugárzást (gamma-sugárzás), nagy-energiájú elektronokat (béta-sugárzás), illetve hélium atommagokat (alfa-sugárzás) bocsátanak ki. Az ionizáló sugárzás, ahogy ezt a három sugárzás-típust összefoglalóan hívják, nagy dózisban sugárbetegséget okoz, amely halálhoz vezethet, illetve hosszú távon kisebb mértékben is rákos és egyéb megbetegedések kialakulásához járulhat hozzá. A radioaktivitás valóban ijesztő, hiszen nem látható, nem hallható, mégis veszélyes erő.
Maga a sugárzás, ami a reaktorban képződik, a megfelelő árnyékolás miatt nem jelent problémát (az ún. “swimming pool” reaktorokban, illetve hűtőmedencékben gyakorlatilag úszkálni lehet, már ha nem lövi le az embert a biztonsági szolgálat előtte); viszont a nukleáris ipar melléktermékeként erősen radioaktív hulladék is termelődik, amelynek elhelyezése nem teljesen megoldott (főleg politikai akarat hiányában, teszem hozzá).
A fő probléma, amikor az atomenergiáról van szó, az az abszolút biztonság feltétele. Abszolút biztonság nem létezik; mindennek van kockázata, amivel a döntéshozóknak tisztában kell lenniük és megfelelően kell mérlegelniük azokat. A kérdés inkább úgy szól helyesen, hogy mekkora a kockázat a többi választással szemben a környezetre és az emberekre? Ebben viszont az atomenergia meglehetősen jól teljesít. A fosszilis energiahordozók kockázata jól ismert: nagy mennyiségű szén-dioxid, ami a klímát károsítja, illetve toxikus égéstermékek, amelyek a WHO szerint évente 8 millió ember korai halálához járulnak hozzá. Arról nem is beszélve, hogy a szénerőművek radioaktivitást is bocsátanak ki, amely jelentősen meghaladja egy atomerőművét, nem beszélve más iparágakról, mint az olaj- és gázipar, amelyek ugyancsak termelnek radioaktív melléktermékeket (erről majd később).
Kevesen vannak tudatában annak, hogy minden radioaktív körülöttünk: a föld, a világűr, még a banán is, amit eszünk, vagy éppen a gránit konyhapult, amit Spanyolországból hozattunk – ez az háttérsugárzás, amely mindenhol jelen van kisebb-nagyobb mértékben. Négy évig szerkesztettem az Egyesült Királyságban a Radioactivity in Food and Environment jelentést; javaslom mindenkinek, hogy lapozzon bele, mert nagyon sok információ van benne, hogy miből adódik össze az a dózis, amit kapunk. (Példaképp: a tüdőrák második vezető oka a házakban összegyűlő radongáz, amely radioaktív. Ez a dózis nagyságrendekkel nagyobb, mint egy atomreaktor mellett élő személyt érő dózis.)
Visszatérve az atomenergiára: ha például a megtermelt terrawattonként összesítjük a halálozások számát, az atomenergia kevesebb, mint 0,01 halálozással a mezőny elején van (napenergia 0,245; szél 1,75; gáz 71,9; szén 120) – és ebből az elemzésből kihagyták a híresen szennyező kínai szénerőműveket.
A biztonság kérdése persze nagyon is fontos, viszonylag kevesen szeretnének egy leolvadt atomreaktor közelében élni. A válasz erre az, hogy még a régi technológiával épített reaktorok is meglehetősen biztonságosak (Csernobilnál és Fukusimánál is nagyon sok mindennek kellett történnie, hogy előálljon a katasztrófa), de az újabb technológiák gyakorlatilag bombabiztosak: minden biztonsági berendezés kikapcsolása mellett is (ahogy Csernobilban történt) egyszerűen leállnának, és nem olvadna le az reaktor (például az ún. “pebble bed” reaktorok). A szomorú dolog, hogy ezek az “új” technológiák egyáltalán nem újak, hiszen már Teller Ede beszélt róluk évtizedekkel ezelőtt. Az általános atomenergia-ellenesség miatt egyszerűen nem fejlesztették őket az elméleti terveken túl, és most nagyon sok lemaradást kell behozni.
A “biztonság” persze sokrétű fogalom: atomreaktorokat nem szívesen lát az ember politikailag instabil országokban, és nem jó ötlet aktív vulkánok közelébe sem telepíteni őket. Ez is egy komoly szempont az előnyök és hátrányok tárgyalásakor.
A másik kérdés, hogy mi legyen a már említett hulladékkal. A fő probléma itt is politikai: az általános atomenergia-ellenesség miatt ezen a területen sem történt jelentős beruházás már évtizedek óta, viszont így is születtek megoldások. A hulladékkal kapcsolatban az szokott a fő érv lenni, hogy nem lehetséges százmillió évre biztonságosan elhelyezni valamit. Ami igaz is. Ami viszont kimarad az érvelésből, hogy nem is szükséges.
Először is, nem keletkezik túl sok ilyen jellegű hulladék – a nagy részét újra felhasználják, és ami marad, az elenyésző mennyiségű: eddig 250 000 tonna keletkezett összesen az egész világon. Ez persze soknak hangzik, amíg össze nem hasonlítjuk például a műtrágyagyártás során keletkezett foszforos gipsz éves 300 megatonnájával. Ez a melléktermék annyira radioaktív, hogy nem engedélyezik az építőiparban való felhasználását, ugyanakkor végleges elhelyezése, kezelése nem megoldott. (Az ún. TENORM – technologically enhanced naturally occurring radioactive material – kezelése nincs olyan szigorúan szabályozva, mint a nukleáris ipari szennyeződéseké, noha sok esetben magasabb aktivitással rendelkeznek.)
A másik az időtartam kérdése. Az erősen aktív hulladékban lévő veszélyes izotópok (jód, cézium, stb.) nagy része ugyanis rövid felezési idejű, és maximum pár száz év alatt teljesen elbomlik. Ami megmarad, annak viszonylag kicsi az aktivitása – pontosan a hosszú felezési idő miatt. Az ilyen, nagyon aktív hulladék sugárzása a szakértők szerint a töredékére csökken az első 50-100 évben. A megmaradó sugárzó anyag ettől még veszélyes marad, de a sugárzás mértéke korántsem olyan mértékű, hogy kezelhetetlen lenne. Vannak olyan technológiák (pl. vitrifikáció), amelyekkel immobilizálni lehet az izotópokat, hogy még akkor se tudjanak kiszabadulni, ha a tartály megsemmisülne és a tartalma vízbe merülne. Így kezelve egy megfelelően mély (~1000m), geológiailag stabil tárolóban tökéletesen el lehet helyezni a keletkező hulladékot, úgy, hogy pár ezer, pár tízezer évig biztonságos legyen. Ezután az idő után annyira lecsökken az aktivitása, hogy nem jelent további kockázatot. (Hozzátenném, hogy például a napelemek gyártása közben keletkezett nehézfém szennyeződés nem tízezer évig jelent gondot, hanem mindörökre…)
Összefoglalva tehát: megfelelő szakmai döntésekkel, új technológiák felhasználásával, megfelelő beruházásokkal az atomenergia biztonságos, megbízható, és kulcsfontosságú eleme lehet a globális szén-dioxid-kibocsátás drasztikus csökkentéséért folytatott erőfeszítéseknek. Valóban van helye vitának arról, mi a legjobb stratégia a klímaváltozás hatásainak mitigálására, és mi lehet a legmegfelelőbb globális energiapolitika. Ez lehet csak nukleáris, csak megújuló (bár erre a technológia még nagyon nem érett), vagy a kettő kombinációja, vagy valami egészen más. Nagyon sok szempontot kell figyelembe venni egy felelős energiagazdálkodási stratégiához: fenntarthatóság, társadalmi, gazdasági vonzatok, energiaigény, környezeti hatások, helyi adottságok és viszonyok és a többi és a többi. Ami fontos, hogy a felelős döntéshozáshoz nem hisztérikus, hangulatkeltő (és főleg nem félreinformált, vagy éppenséggel félretájékoztató) hangokra van szükség, hanem valódi, tényeken alapuló vitára.
