Magyarország mellékes szereplőnek számított a békekonferencián, a legyőzött és összeomlott állam egymást követő vezetői pedig eszköztelennek bizonyultak a területcsonkítással szemben – állítja Romsics Gergely történész, a Történettudományi Intézetben működő Trianon 100 kutatócsoport tagja, az ELTE oktatója.
Kosztolányi emlékezetesen gúnyolja ki az Édes Annában a „forradalmak korának” hirtelen rendszerváltásait, amikor az „elvtársakból” egy nap alatt lettek újra „urak”, és akadt kormány, amely gyorsabban megbukott, minthogy a miniszterelnök nevét megjegyezhették volna. A belpolitikai megszakítottságok azonban elterelik a figyelmet a külpolitikai folytonosságokról. Bár Károlyi Mihályt, Kun Bélát és Horthy Miklóst világok választották el, Párizsból nézve könnyen tűnhettek egyszerűen csak „magyar nacionalistának,” ráadásul számos közös elem kimutatható a külpolitikájukban. Mivel magyarázható mindez? Annyira eszköztelenek voltak a sarokba szorított ország vezetői, hogy nem maradt más adujuk, mint például a bolsevizmussal riogatás?
A kettő összefügg. Eszköztelenek voltak, hiszen egy legyőzött és összeomlott, szomszédai által támadott és saját nemzetiségi elitjei által megtagadott ország felett gyakoroltak korlátozott hatalmat. Egyedül Horthy esetében változott ez meg 1919-20-tól, több lépésben. És valóban, a régi hegemóniát elvesztett magyar vezetőket szinte automatikusan revansra vágyó nacionalistaként sorolták be. Egyedül a szociáldemokratákat tartották a győztesek Európába beilleszkedésre kész mérsékelt erőnek, olyan vezetőknek köszönhetően, mint Garami Ernő. Paradox módon a magyar jobboldali, ellenforradalmi vezető réteg profitálhatott még abból, hogy esetükben a nacionalizmusuk megléte nem volt kérdés. Amikor mérlegre kerültek a nagyhatalmak által vezetett békekonferencián, az számított: tudnak-e stabilitást biztosítani, és gátjai lesznek-e a bolsevizmus terjedésének.
Ez már jelzi, hogy az egymást követő „új Magyarországok” miképp illeszkedtek a nagy európai képletbe. A korban két nagy, a nemzetközi rendszer egészét érintő politikai kérdés létezett: a német nagyhatalom korlátozásának és esetleges békés integrálásának, valamint a bolsevizmus felszámolásának vagy elszigetelésének ügye. Csakhogy a szövetséges hatalmak Károlyiék németellenes „gátállam”-koncepcióját nem értékelték, és az 1920 körül rövid ideig lendületet kapó, szélsőjobbos alapon szervezendő német-magyar antibolsevik összefogás lehetősége is legfeljebb a belnémet politika összezavarása miatt tűnt ideig-óráig tolerálhatónak. Szintén tévedés volt, hogy a bolsevizmus elleni harcban a győztes hatalmak a magyar közreműködést az új regionális rend, a trianoni béke megőrzésénél is fontosabbnak gondolják majd. A kérdés fontosságát jól ítélték meg a budapesti kormányok, de azt nem, hogy a közreműködésükért cserébe mekkora ár kérhető.
Különleges eset a Tanácsköztársaság kormánya. Furcsának tűnhet, de Kun Béla külügyi népbiztos aduásza az volt, hogy hihetőnek tűnt: propagandáját és ügynökeit visszafogva a bolsevizálódás közép-európai folyamatát épp ő állíthatja meg, ha a befelé építkező szocializmus politikáját választja. Ráadásul a szovjet-orosz fenyegetés erősödése, egyben Németország a kemény békefeltételek miatt bekövetkező reakciós vagy bolsevik fordulatának veszélye olyan történelmi helyzetet eredményezett 1919 tavaszán, amelyben a világ vezető hatalmai hajlandóak voltak megegyezést keresni a Tanácsköztársasággal. A halálos ellenség, a bolsevikok magyar vezetője lényegesen nagyvonalúbb ajánlatot kapott, mint amit a szövetséges Károlyi Mihály hetekkel korábban remélhetett. S az sem mindennapi, ahogy Kun – a megegyezésre hajló szociáldemokratákkal szemben – nemet mondott erre: ő világforradalmárnak látta magát, időt akart nyerni a forradalom számára, s így hárított, tárgyalt, ellenjavaslatot tett, de nem állapodott meg.
A bolsevik kártyának 1920 nyarán papíron újfent működnie kellett volna, a valóságban azonban az ellenforradalmi vezetőknek is csalódniuk kellett. A trianoni béke aláírásával egyidőben az ukrán-lengyel szövetség szovjetellenes háborúja fordulóponthoz érkezett. A korábban Kijevet visszahódító lengyel csapatok visszavonulni kényszerültek. A magyar kormányzati elit szinte egésze azt tervezte: milyen módon érhető el a revízió, ha Lengyelország mellé állva részt veszünk a szovjetek megállításában? A magyar ajánlatokat megfontolták, a francia vezérkarban még támogatójuk is akadt, ám a politikai szűrőn elbukott a gyors revíziót ígérő terv. A bizonytalan értékű magyar segítség fejében nem érte meg az éppen megalkotott új Európát felrobbantani, és a nagyobb katonai-gazdasági potenciállal bíró utódállamokat elidegeníteni.
A Károlyi Mihály vezette baloldali ellen-elit megnyerő pacifizmusában, demokratikus elkötelezettségében reménykedve bízott abban, hogy Magyarország megnyerheti a békét, ha már elvesztette a háborút. Jogosak-e a Károlyi-kormány naivitásával, külpolitikai baklövéseivel kapcsolatos vádak? Peter Pastor a Hungary Between Wilson and Lenin című, 1976-os könyvében amellett érvelt, hogy a feminista Bédy-Schwimmer Rózsa követté kinevezése egy teljesen logikus, racionális döntés volt egy olyan kormányzattól, amely éppen azt akarta demonstrálni, hogy az „új” Magyarország radikálisan más, mint a régi, így a Magyar Népköztársaságon ne verjék le a „reakciós” előd bűneit.
Baklövésekből Dunát lehetett volna rekeszteni 1918-1920-ban. A helyzet gyorsan változott, szerintem mindenki hibázott, akinek rendszeresen döntést kellett hoznia. Károlyi és miniszterei is sokszor hibáztak. De a történész dolga nem ennek konstatálása, hanem megmagyarázása. Károlyiék valóban az új Magyarország hitelét akarták megteremteni az új Európában. Felismerték: a belpolitika immár külpolitika is, és ebben nagyon igazuk volt. Amikor az erdélyi román vezetőkkel, majd a csehszlovákok képviselőivel tárgyaltak 1918 novemberében, abban a reményben is tették, hogy ezzel bebizonyíthatják: új, a késő dualizmus etnoimperializmusát megtagadó Magyarország született. A kimerült nagyhatalmak azonban, ha kelletlenül is, a régióban létrejött kisállami szövetségeseikre bízták a helyzet rendezését, és elfogadták államépítő, időnként a fegyverszünetet és a nagyhatalmak állásfoglalásait is megsértő lépéseiket. Ez volt talán az októbrista kormány stratégiai baklövése: egy olyan wilsoni világ szabályait követve politizáltak eleinte, amely soha nem született meg. Ezt Károlyi nagy késéssel látta csak be. 1919 elejétől szaporodnak a jelek, hogy jó adag reálpolitikával kevert „hibrid” diplomáciára törekedett már, felismerve az érdekalapú szövetségesek és a valóban ütőképes hadsereg szükségességét. A Horthy-korhoz hasonlóan a Magyarország széteséséből profitáló utódállamok közül eggyel készült kiegyezni: ez minden jel szerint az új Jugoszlávia lett volna. Ám a megindult tárgyalásokat 1919. március 20-án elfújta az újabb francia katonai jegyzék, s az új irányvonal puszta terv maradt.
Ebbe az összefüggésrendszerbe illeszkedett Bédy-Schwimmer Rózsa követi kinevezése is. Az ismert szüfrazsett jelentős, elsősorban amerikai kapcsolati hálóval rendelkezett. A francia katonai hírszerzés irataiban épp tavaly olvastam az összefoglalókat, amelyek szerint az általa készített memorandumokat valóban eljuttatta magas rangú amerikai tisztviselőkhöz. Az angolok és a franciák azonban komolyan-vehetetlennek tartották – ha nem is mindenki, a diplomaták többsége mindenképp. Ahogy más tévedéseit, Károlyi ezt is korrigálni igyekezett: már decemberben leváltotta az egyre inkább kapkodó és mindenkivel összevesző kiküldöttet. Szilassy Gyula báró, az utód, a Monarchia egykori diplomatája ezt követően eredményesebben dolgozott.
Ha valaki figyelemmel kísérte az elmúlt évek diplomáciai csörtéit, annak ismerős lehet Kun Béla külpolitikája, amit a kettős beszéd, a blöffölés, a nyugati nagyhatalmakkal szembeni kihívó arrogancia jellemzett. Kun bízott abban, hogy az antant vezetőinek akad Magyarországnál sokkal súlyosabb problémája, akkor (és most megint) éppen Oroszország, így úgyis hajlanak a megegyezésre még egy olyan „latorállammal” is, amilyennek a proletárdiktatúra számított 1919 tavaszán. Mennyire volt sikeres ez a „piaci légy”-diplomácia?
Kun hitele gyorsan elszállt, legkésőbb 1919 májusában már nem bíztak benne. Azonban a német kérdés árnyékában a háborúba fáradt nagyhatalmak intervenciója nem lett volna kivitelezhető. Az ellencsapás elmaradása Budapestről nézve persze tűnhetett a politika sikerének. Ugyanakkor a győztes hatalmak az utódállamok kommünellenes akcióit utólag jóváhagyták, illetve részben eleve támogatták azokat. De egy belső, szocdemek által végrehajtott puccs sem lett volna ellenükre, sőt, valódi szivárványkoalíció révén is el tudták volna képzelni a bolsevizmus visszaszorítását, melyben Bethlen István konzervatív politikustól Garami Ernő mérsékelt szociáldemokrata-vezérig szinte minden emigráns vezető és csoport képviseltethette volna magát. Ha megnézzük az 1919 június-júliusában keletkezett antantiratokat, egyértelmű, hogy a Tanácsköztársaság távlati fennmaradását nem fogadták már el lehetőségként. A prioritások listáján azonban első helyen a nagy kérdések – a német béke – kezelése állt, illetve Bécs „megmentése” a bolsevikoktól. A kommünt elegendőnek tűnhetett visszaszorítani, és kivárni az összeomlást, amelyet a legtöbb jelentés megjövendölt.
Máig élő tévhit, hogy a trianoni békét a proletárdiktatúra kikiáltása miatt kapta büntetésül Magyarország, a diplomáciatörténészek szerint azonban egyedül Burgenland sorsát befolyásolta a Tanácsköztársaság. Miként? És a Máriássy Félix Imposztorok című 1969-es filmjében kigúnyolt Prónay Pálnak és a Rongyos Gárdának – akiknek újra kultuszuk támadt – mi volt a szerepe a soproni népszavazás létrejöttében?
Magyarország határai 1919 márciusára szakértői szinten többé-kevésbé eldőltek. A politikai vezetők ezeket a döntéseket nem kívánták megvétózni, bár David Lloyd George brit miniszterelnök többször kifejtette, hogy Magyarország túlzó büntetését kontraproduktívnak tartja. A Tanácsköztársaság léte így inkább a kereskedelem, a gazdaság talpra állását késleltette, mivel ezeket az antant blokádja nagyban hátráltatta. Viszont képtelenség végiggondolni azt a millió tényezőt, amely az Őrvidék sorsát meghatározta. Bécs élelmezése nagyon fontos volt a győztes hatalmak számára, és ezért a kérdésben eleve nem Budapestnek állt a zászló. De az is világos, hogy az osztrák diplomáciát nagyban segítette, hogy a magyarországi szovjetre hivatkozhatott területi igényei kapcsán.
A magyar irreguláris csapatok 1921-es nyugat-magyarországi fellépése hasznos volt Bethlen István miniszterelnök számára, ugyanis arra hivatkozhatott az őszi velencei tárgyalásokon, hogy ha a győztes hatalmak békés Magyarországot kívánnak mérsékelt országvezetővel, akkor „adjanak” cserébe valamit. A szövetségesek ekkorra már megtapasztalták a lentről szerveződő milíciák által okozott gondok makacs természetét, például a három sziléziai lengyel-német kis-háborúban 1919 és 1921 nyarai között. Logikusnak tűnt megállapodni a mérsékelt magyar politikusokkal, ha azok vállalják a paramilitáris alakulatok leszerelését.
A Védők Ligája Szövetség 1920-as „nemzeti ima”-pályázatán nyertes Papp-Váry Elemérné Nemzeti Hiszekegyét kötelező tették a Horthy-kori iskolákban az irredenta kultusz nyomán, így minden magyar diák fújhatta, hogy „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában: / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában!” De a Horthy-kori politikai elit mit gondolt, meddig kell várni a feltámadásra? Akár száz évet is, vagy már a közeljövőben, „harmadnapra” bekövetkezhet?
A társadalmat több sokk is érte: az ország fogyatkozása, majd megszállása, végül a trianoni béke. Érthető, hogy a megzavarodott emberek mindenfélét gondoltak. Ami igazán érdekes, az a külpolitikához valóban értők reakciója. Bethlen és Apponyi már 1919 végén úgy vélték, a győztes nagyhatalmak el fognak fordulni egymástól, a békerendszer pedig gyorsan összeomlik. 1920 márciusától zajlottak a titkos magyar-francia tárgyalások, ezek végképp azt a hitet erősítették, hogy akár a béke aláírása előtt, de röviddel utána, megkezdődhet annak revíziója. Nem évtizedekről, hanem hónapokról, évekről beszélünk! A kijózanodás 1920 őszével kezdődött: Lengyelország magyar hadsereg nélkül is megmenekült a bolsevizmustól, és Budapest helyett Bukarestben látott fontosabb partnert. A francia diplomácia éreztette, a közeledés nem jelenthet valódi revíziót, és a magyar ügy kapcsán kirobbant brit parlamenti viták sem csaptak túl a Westminster falain. Ezt követően fokozatosan középtávú reménnyé vált a revízió. Ezt a húszas évek meghatározó politikusai több nagyhatalom támogatásával képzelték – nevezzük ezt bethleni útnak. Ám 1938-ra Bethlen is keserűen ismerte már el, hogy a revízió Németország jóvoltából valósulhat csak meg. Igaza van annak, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy ez a revíziós farkasvakság nagyban hozzájárult második világháborús tragédiáinkhoz és bűneinkhez. Ám azt is nehéz számonkérni a dualizmus Magyarországán szocializálódott eliten, hogy nem szabadultak meg társas identitásuktól, s jósként nem látták előre, végül eredménytelen küzdelmüknek milyen szándékolatlan következményei lesznek. De talán érdemes a reményekről és hibákról szóló társadalmi emlékezetdiskurzusok mellett a historiográfia eltávolító, a múltról alkotott képet bonyolító perspektívájából is visszatekinteni ezekre a próbálkozásokra. A társadalom történeti tudatának az is segít, ha az ellentmondásos folyamatok miértjeit jobban megértjük.
(Az interjú a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült)
