- Ötszáz vagy ki tudja?

A tévedések vígjátéka volt a magyar–osztrák találkozó 1976. június 12-én. A meccset kikiáltották a válogatott ötszázadik mérkőzésének. Lukács László, a Népszabadság nagy tekintélyű rovatvezetője a lapban megjegyezte: „A jubileumi 500. tulajdonképpen már az 504. találkozó.”

Az MLSZ-nek mindegy volt.

A szövetségnek akadt baja elég, mert három nappal a válogatott meccs előtt nagy balhét kavart az NB I első és második helyezettjének rangadója, az FTC–Videoton mérkőzés. Székesfehérváron máig úgy emlékeznek arra a másfél órára, mint a szélhámosság szinonimájára. Müncz György, aki labdarúgó- és jégkorong-játékvezető is volt, kétségkívül szigorúbbnak mutatkozott a vendégekkel, mint a házigazdákkal szemben, az 1-1-es végeredmény pedig megfelelt a listavezető Ferencvárosnak, nem úgy a Videotonnak.

A Fejér Megyei Hírlap azt írta: „A Videoton 83 percig nyerésre állt, de Müncz következetesen téves ítéletei elvették a csapat reményeit. Ha Májért a labda elrúgása miatt kiállította, akkor vajon miért nem küldte öltözőbe azt a három ferencvárosi játékost is, aki ugyancsak sípszó után küldte játéktéren kívülre – persze már 1-1-es állásnál – a labdát?! Nem szoktuk bírálni a játékvezetők tevékenységét, de a szurkolók még emlékeznek arra, hogy a bajnoki rajton ugyancsak Müncz »vezérletével« győzhetett a Honvéd a jobb formát mutató Videoton ellen Kispesten.”

A Népszabadság is egyértelmű véleményt formált: „Müncz bíró, bár gondosan bemelegített, sokszor nem tudta követni az eseményeket.” A Népsport pedig látszólag kímélte a dirigenst, valójában azonban egyáltalán nem védte meg: „Müncz tévedett néhányszor az összecsapások megítélésében, ez elkerülhetetlen. Lényegében nem érheti szemrehányás Májer kiállítása miatt sem, hiszen a játékos olyan hibát vétett, amire az év elején kimondták, hogy kiállítást vonhat maga után. De az igazsághoz tartozik, hogy eléggé régen és akkor is csak elvétve állítottak ki labdaelrúgás miatt játékost bajnoki mérkőzésen, s ezen a találkozón sem Májer volt az első, aki sípszó után belerúgott a földön guruló vagy álló labdába.”

Az indulatok már csak azért sem csillapodtak, mert a válogatott keretben hat ferencvárosi labdarúgó (Bálint, Rab, Nyilasi, Ebedli, Pusztai, Magyar) és csak két fehérvári futballista (Kovács László, Csongrádi) kapott helyet. Igaz, Baróti Lajos szövetségi kapitány az Üllői úton kívül sehonnan sem hívott meg két játékosnál többet: a Vasasból Török Pétert és Váradyt, a Honvédból Lukácsot és Pintért, az Újpestből Fazekast és Feketét, a Salgótarjánból Szűcs kapust, a Szombathelyből Kerekit invitálta a legjobbak közé. Dalnoki Jenő, a B válogatott ezer szállal az FTC-hez kötődő szakvezetője viszont egyetlen ferencvárosit sem kéretett magához: keretében hat angyalföldi (Tamás, Kántor, Gass, Zombori, Kovács István, Izsó), három fehérvári (Nagy III, Baranyi, Nagy II), két-két Hungária körúti (Gáspár, Kunszt) és újpesti (Tóth József, Tóth András), valamint egy-egy zalaegerszegi (Mihalecz) és tatabányai jelölt (Csapó) sorakozott.

Az osztrákok körében még rosszabb volt a hangulat, mint nálunk. Hétközben rendezték ugyanis a szomszédos ország kupadöntőjét, amelynek során az Austria válogatott játékosai – meghökkentő módon – a Rapid labdarúgóinak drukkoltak. Ezen az Innsbruck öt kerettagja (Friedl és Peter Koncilia, Pezzey, Horvath, Schwarz) kiakadt, pláne, hogy a Rapid 1-0-ra győzött. A bécsi lapok azt írták, a válogatottnál „hidegháborús a légkör”. Az Arbeiter Zeitung hozzátette: „Helmut Senekowitsch kapitánynak minden pszichológiai érzékére szükség van, hogy a kedélyeket lecsillapítsa.”

A társaságot nem sikerült megnyugtatni. Legalábbis erről árulkodott, hogy a szintén öt austriás kiszemelt egyike, Hans Pirkner a hetvenedik percben szájon vágta Török Pétert, mire Jack Taylor, az 1974-es vb-döntő angol bírája azonnal kiállította a bécsi „bokszolót”.

Az állás ekkor már 1-0 volt honfitársaink javára, mert Magyar István befejelte Pusztai László beívelését. Majd a találkozó érdemi részét a Magyart váltó Várady Béla zárta le a Fazekas László buktatásáért megítélt tizenegyesből (2-0). Várady mindenképpen szerzett jubileumi gólt, mert az eredeti ötszázadikon, az 1975 októberében rendezett csehszlovák–magyaron is a hálóba küldte a labdát. Pozsonyban 1-1-gyel zárult a parti, és akkor még nem is tudta senki, milyen értékes eredmény az a döntetlen. Négy nappal a magyar–osztrák után kezdődött Belgrádban és Zágrábban az Európa-bajnokság négyes döntője, amely a csehszlovákok váratlan sikerével ért véget, Antonín Panenka akkor rúgta azt a legendás tizenegyest az előző Eb-n aranyérmes, ám címétől megfosztott nyugatnémet válogatott kapusának, Sepp Maiernak. A hetvenkettőben még a Final Fourba jutó magyarok az újabb végjáték közelébe sem kerültek, a selejtezőcsoportban a walesiek mögé szorultak az osztrákokkal együtt.

Ráért hát a két szomszéd, és az alkalmat honfitársaink használták ki jobban. A Népstadion elektromos tábláin az eredmény, a magyar játékosok mezén pedig az 500-as szám virított, még Bozsik József is ilyen dresszben végezte el a kezdőrúgást. Negyed ház előtt. Noha 1976 tavaszán egyetlen kettős rangadón sem jegyeztek 50 ezresnél kisebb közönséget, a válogatott találkozóra 18 ezren sem mentek ki. A jubileumi találkozók nem jöttek be. A kétszázadikat (Ausztria 2:2) 17 ezren látták 1937-ben, a négyszázadikat (NDK 3:3) 40 ezren 1963-ban. A századik, a háromszázadik és – mint arról már esett szó – az ötszázadik találkozó idegenben zajlott. (A hatszázadikat szintén külföldön rendezték, a hétszázadikra, a magyar–izlandi 1-0-ra 3214-en, a nyolcszázadikra, a magyar–máltai 4-0-ra 6744-en váltottak jegyet 1995-ben, illetve 2005-ben.)

A szurkolók hűvös távolságtartásával egybevágóan a sajtó sem lelkesedett. Íme, a hetvenhatos rezümék egyike: „Megszületett hát az ünnepi győzelem, s valljuk be, nagyon is hétköznapi eszközökkel. Megfiatalított válogatottunktól csupán kevés szellemes, szemre is szép, ügyes kombinációt láthattunk.” Az osztrák újságok még kritikusabban kommentáltak. „Ütőképes válogatott kialakításában a magyarok évekkel előttünk járnak” – vélte a Kronen Zeitung. Aztán az 1978-as világbajnokságon Ausztria válogatottja háromszor győzött (Spanyolország 2-1, Svédország 1-0, NSZK 3-2), és ugyancsak háromszor kikapott (Brazília 0-1, Hollandia 1-5, Olaszország 0-1), míg a magyar csapat pont nélkül esett ki az argentinokkal, az olaszokkal és a franciákkal vívott csoportmérkőzések után.

Igaz, mióta mit nem adnánk egy hasonlóan rossz vb-körért?!