Kácsor Zsolt: A méhsör és a kumisz titkairól

SÖRTÁRCÁK LIX.

Gyerekkoromban olvastam először a méhsör szót, s gyerekfejjel azonnal megjelentek előttem a szorgos kis méhecskék, akik nem méz, hanem sör készítésén szorgoskodnak, de természetesen nem az emberiség, hanem saját maguk számára, elvégre az állatoknak is szükségük van arra, hogy néha kicsapassák a belső biztosítékot.

Felnőttkoromban tudtam meg, hogy a méhsör eredetét tekintve nem jártam messze az igazságtól, elvégre tényleg méhek készítik, de csak az egyik összetevőjét, a mézet. A többi hozzávaló a víz, az erjesztőgomba és az idő.

Én azonban kitaláltam két hete, hogy a folyamatból kihagyom az erjesztőgombákat, mert Cserna-Szabó Bandi barátom valami olyasmit mondott egy sörgőzös beszélgetésünk során, hogy a méhsörhöz, amit régen a magyarok márcnak hívtak, kell egy rész méz és két rész víz, e két összetevőt beletesszük egy edénybe, várunk pár napot, és az eredményt megisszuk.

Nosza, gondoltam, akkor lássuk.

Igaz, rémlett valami arról, mintha Bandi barátom azt is mondta volna, hogy a régi nomád népek a vízzel kevert mézbe bele is köpködtek az erjesztést elősegítendő, de ebben részint nem voltam biztos, részint meg nem is volt hozzá kedvem, mert roppant gusztustalannak találtam, hogy egy edénybe beleköpködjek. Utoljára akkor köpködtem egy kémcsőszerű valamibe, amikor DNS-tesztet csináltattam, s azt is meglehetősen gusztustalannak találtam – igaz, annak legalább volt eredménye, mert a nagy hírű amerikai cég a mintám alapján kiderítette, hogy apai felmenőim között felerészben vannak szlávok (szlovákok és lengyelek) és magyarok, míg a másik fél askenázi zsidóktól és mindenféle balkáni szerzettől származik. Kiderült az is, hogy apai ágon nulla darab génem származik Ázsiából, az ősök mindegyike Közép-Kelet-Európában élt, Magyarországon kívül Lengyelországban, Szlovákiában, Németországban laktak, s egy kevesen a Balkánon. Mit mondjak, túl nagy meglepetés nem ért – de azért a köpködésből elegem volt, úgyhogy egy edényben elkevertem egy deci kóser mézet két deci vízzel, kitettem az edényt az erkélyre, és vártam. Ne kérdezzék, hogy miért éppen kóser mézet használtam, egyszerű oka van: éppen az volt itthon.

Másnap megnéztem, hogy mi történt, és láttam, hogy nem történt semmi.

Két nap múlva ismét megnéztem, hogy mi történt, és láttam, hogy nem történt semmi.

Harmadnapon azonban valami történt: elkezdett zavarossá válni a sárgás folyadék. Most már nem emberi vizeletre hasonlított, hanem zavarosan sárga folyadékra, amit jó jelnek vettem, mert az interneten a márcról csupa olyan képet láttam, ahol a méhsör nem áttetsző volt, hanem zavarosan sárga.

Dörzsöltem a kezemet, aha, lesz itt nekem méhsöröm, de jó lesz, s majd meg is írom a Népszava kedves olvasóinak, hogy méhsört készítettem otthon, méghozzá köpködés nélkül. Rögtön tovább is gondoltam a projektet, s eszembe jutott, hogy jó volna kancatejet szerezni és kumiszt csinálni belőle, ahogyan hajdan az őseink tették – akarom mondani, az én őseim biztosan nem, mert ők nem Ázsiából jöttek, ők eleve itt voltak, és ha minden igaz, akkor Közép-Kelet-Európa népei nem ismerték a kumiszt, egészen addig, míg a hunok, majd az avarok, majd a magyarok, majd a kunok, majd a tatárok meg nem érkeztek. De nem lehetett az a kumisz valami jó, különben Közép-Kelet-Európa népei alighanem megtanulták volna a kumiszgyártás minden csínját-bínját, hiszen az elmúlt századig Európa bővelkedett lovakban – de valami furcsa oknál fogva sehol sem csináltak a kancák tejéből kumiszt.

Negyednapon megnéztem a márcomat (akkor már birtokos raggal láttam el, mert büszke voltam), s láttam, hogy még zavarosabb, mint volt, s habár reménykedtem a buborékok megjelenésében, amelyek az erjedést jelezték volna, magyarán azt az örömteli processzust, mialatt a cukor alkohollá alakul, de az én márcomban meglepetésemre nem buborékok jelentek meg, hanem penészfoltok.

Láttam három darab zöld színű penészfoltot, öt darab fehér színű penészfoltot, tovább két darab olyan penészfoltot, amelynek a széle fehér volt, a közepe pedig zöld.

Nem tűnt biztatónak, úgyhogy az ötödik napon inkább nem néztem meg. Megnéztem azonban a hatodik napon, mert babonás vagyok, és a Tóra azt írja, hogy az Örökkévaló (dicsőség és hála neki) hat nap alatt teremtette a világot, majd a hetedik napon megpihent. Nos, a hatodik napon, amikor a márc megteremtésének folyamatát befejezettnek kívántam nyilvánítani, azt láttam, hogy a sűrű, zavaros, sárgás folyadék felszínét szinte ellepik a penészfoltok, ami pedig a szagát illeti… Ne firtassuk. Gondoltam magamban, hogy egy napot még várok, és a hetedik napon döntést hozok. Ne kérdezzék, hogy miért vártam egy napot, gondolom, babonából. A hét nagyon szép szám, a hét szent szám, a hetedik napon kell valaminek történnie!

És bizony történt is: az egész undorító, penészes, büdös löttyöt kiöntöttem a vécébe, és közben majdnem elhánytam magamat. Előtte eszembe jutott, hogy lefotózom önöknek az eredményt. De aztán úgy határoztam: nem rontom el a hétvégéjüket.

Legközelebb újra megpróbálom – de igazi márcrecept szerint.