Régóta foglalkoztatja a kérdés a történettudomány és a politikatudomány művelőit, hogy egy adott korszak mitől tekinthető kiemelkedően sikeres időszaknak. Most, hogy Magyarország túl van a 2020-as évek első országgyűlési választásán, kellő távolságból tekinthetünk vissza a rendszerváltás utáni évtizedekre. Vajon mindent egybevetve a reménység korának, vagy hanyatló korszaknak láthatjuk az eddig megtett utat? Nem árulok zsákbamacskát: egy korszak mindig az utókor felől nézve aranykor vagy hanyatlás.
Maurice Druon Az elátkozott királyok című regénysorozatának ötödik kötetében szerepel egy alcím: „Az a szép 1325-ös esztendő!” „Ezerháromszázhuszonöt! Az aranykor! És mily kevés idő kell majd, hogy ezeket az éveket már úgy emlegessék, mint a »régi jó időket!«”, írja Druon. 1325-öt természetesen nem önmagában tartották békeévnek Franciaországban, hanem annak fényében, ami pár évtizeddel később következett. Három évvel később a Capet-dinasztia, amely 341 éve kormányozta Franciaországot, kihalt. A kortársak úgy érezhették, mintha a világnak szakadt volna vége! Európa leghosszabb ideje uralkodó dinasztiája, amely túlélte a normann házat, a német Hohenstaufokat, a cseh Přemysleket, a magyar Árpádokat és az osztrák Babenbergeket, sírba szállt férfiágon.
De még rosszabb volt, hogy tizenkét évvel később a százéves háború kitört Angliával. Kimondhatatlan nyomorúság zúdult az országra: hadjáratok, zsoldosok pusztítása, járvány, éhínség, parasztfelkelések, angol megszállás, belháborúk. Kudarctörténet, egészen addig, amíg egy írástudatlan parasztlány nem lépett föl, hogy egymaga megfordítsa Franciaország sorsát. Jeanne D’Arc színre lépése véget vetett a 104 éves hanyatlástörténetnek. Egyúttal példája képes volt megteremteni egy nép egységét a külső ellenséggel szemben.
De vajon mitől lesz valami aranykor? És mitől a hanyatlás? Nyilván vannak objektív tényezők, amelyek alapján ezt könnyű eldönteni. De végső soron minden korszak csak a később elkövetkező tükrében tűnik jobbnak vagy rosszabbnak.
Hunyadi Mátyás korát ma aranykornak tartjuk, noha a kortársak korántsem gondolták így. Hiszen iszonyú adóprés szorongatta a lakosságot, és az országban élők vajmi kevés logikát fedeztek föl az északi és nyugati irányú háborúzásokban. 1526-ból visszanézve Mátyás kora viszont már aranykornak tűnt. De az igazi aranykor – objektív értelemben – valószínűleg Luxemburgi Zsigmond kora (1387-1437) volt. Zsigmondnak sikerült az a külpolitikai program, ami Mátyásnak nem: a német-római császári királyi és cseh királyi cím megszerzése. Csak élete végén, a huszita háborúkkal érték külpolitikai kudarcok. (Meg az elején, az 1396-os nikápolyi csatával, de abból Zsigmond tanult, és belátta, hogy ő nem egy lovagkirály, nem Nagy Lajos vagy Szent László.)
Mátyás politikája kudarc, ha az intézkedései utóéletét tekintjük: adórendszere nem élte túl, az állandó zsoldoshadsereg szétzüllött, nem sikerült törvényes fiúgyermeket nemzenie, nem sikerült megszereznie sem a német-római császári, sem a cseh királyi címet, sőt még azt sem tudta elérni, hogy a törvénytelen fia, Corvin János örökölje a magyar trónt. A rivális dinasztiák, Jagellók és Habsburgok veszik kézbe utóbb Mátyás birodalmát, nem pedig a Hunyadi-ház az övékét, szemben Mátyás reményeivel. Ha úgy tetszik, a mátyási politika egy kudarctörténet a végeredménye felől szemlélve – másrészt sikertörténet, ha közvetlenül 1526 után tekintünk vissza a mátyási korra.
1521-ben a török elfoglalta Nándorfehérvárt. Így mondhatjuk, hogy 1520 olyan év a magyar emlékezetben, mint Franciaországban az 1325-ös. (1514, a Dózsa-parasztháború éve, bármilyen megdöbbentő volt is, még önmagában nem jelentett válságot: a királyi hatalom és tekintély, valamint a belső és külső rend e véres megingástól eltekintve szilárd maradt még néhány évig.) Nem véletlen, hogy az első Mátyás-mondák a XVI. század végén születnek meg: akkor, amikor az oszmán hatalom berendezkedett az ország középső részén, és Mátyás erős államának se híre, se hamva, a magyar király pedig az átlagember mindennapi bajaitól elérhetetlen távolságban székel.
Voltaképpen minden korszak csak az utókor felől nézve tűnik aranykornak vagy a hanyatlásnak. Asbóth János és Szekfű Gyula generációk hanyatlástörténeteként látták-láttatták a XIX. századi magyar történelmet. Konzervatívok, de olykor még liberálisok is hajlandók egyetérteni velük. Ugyanakkor a hazai közéletben nem szokás hanyatlástörténetet belelátni a francia történelembe. Holott a XX. század eleji Franciaországot a korabeli francia társadalom nem jelentéktelen része úgy ítélte meg, mint egy hanyatló, erkölcseiben megingott, elbizonytalanodott országot. Jacques Pierre Bainville francia neoroyalista (újkirálypárti) történetíró a maga nemzedéktörténetében, a Három nemzedék történetében kimutatta a republikánus politika csődjét. (Nem véletlen a nemzedéki jelleg hangsúlyozása a történetírásban: a korszakban divatos volt a történelmet generációk történeteként láttatni, kimutatva, hogy minden nemzedék kicsit dekadensebb az előzőnél.) Mindeközben a magyar közvélekedés hajlamos sikerként láttatni a francia köztársasági eszme történetét. A távolság megszépít.
A politikusok szeretik aprópénzre váltani a történetírók és publicisták érveit. A politika mindig szívesen kutakodik a történelemben. Sokáig Németország volt az elrettentő példa a múlt és jelen folyamatainak egybemosására, a történelemmel való önfelmentésre. A német értelmiségiek, sőt politikusok például 1918-ban szívesen hasonlították a német vereséget a Nibelungok pusztulásához, romantizálva és egyúttal dramatizálva a Németországra rótt megalázó békefeltételeket. Ekkor már százéves múltra tekintett vissza a német kül- és belpolitika „nibelungizálása”, a felületes és sokszor izzadtságszagú hasonlítás a hősköltemény egyes szereplőihez és eseményeihez, szándékosan homályosítva a német polgárok tisztánlátását.
A Harmadik Birodalom sem szállt le a témáról. A náci propaganda a sztálingrádi 6. német hadsereg pusztulását az Attila hun király által vendégségbe hívott (!) burgundok legyilkolásához hasonlította. 1945 után annyi minden mással együtt a Nibelung-ének aktualizálása is odakerült a múlt azon kacatjai közé, amelyekkel elbódították a németeket. Egy évtizeddel később a nyugatnémet munkás Siegfried kardja, a Nothung helyett már a Volkswagenje slusszkulcsát akarta pörgetni a kezében. A szociális piacgazdaság és jólét ára azonban hosszú ideig a nemzetiszocialista bűnök takargatása, szőnyeg alá söprése, egyszóval a „jótékony” felejtés volt. Hiába volt tehát Konrad Adenauer és Ludwig Erhard kora aranykor egy szempontból, másrészt a gazdasági csoda és a jólét kiterjesztése elodázta, késleltette a szembenézést a társadalom felelősségével. Németország végül sikeresen levetkőzte a történelem mögé bújtatott, politikaellenes eszképizmust. Oroszország viszont nem ment át azon a tisztulási, múltfeldolgozási folyamaton, amellyel Németország kínkeservesen megbirkózott, nagyrészt külső nyomásra.
Hogyan lehet megtalálni a mértéktartó egyensúlyt a hiperkritika és a korszak szereplőinek megértése között? Föl kellene ismerni, hogy egyetlen korszak sem csak emelkedés, és nem csak hanyatlás. Az utókor közvéleménye a saját korszakából ítéli meg az előző kor embereit és politikáját. Mintegy a jelen tükrében nézzük és értelmezzük a múltat. S még ezen belül is sokféle egyéni vélemény, egyéni álláspont, közösségi érték és érdek létezik.
De minden korban, minden politikával szemben alapvető követelmény, hogy szolgálja az akkori jelen embereinek jobb létét és boldogságát (ahogyan Mátyás tette a zsoldossereggel, kettős végvárrendszerrel, a szilárd pénzügyi élettel, a hatalmaskodás visszaszorításával). Mert nekik kell megfelelni, azon kor viszonyai között, nem pedig a századokkal későbbi történetíró és politikus ízlésének, egy más kor mércéje szerint.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.