Egy-null volt a félidőben, a végén nagy négy-null

Egész életemben Anglia volt az etalon. Úgy értem, mindig azt hallottam az öregektől: ötvenhárom, 6:3. Utóbb sokszor csodálkoztam: mintha az 1938-as vb-ezüstérmesek nem is léteztek volna, csak az ötvennégyesek. Ki beszélt Lázár tanár úrról, Sárosi doktorról, a zseniális Zsengellérről?

Gyártottam egy magyarázatot. A harmincnyolcas döntősök elmentek Angliába harminchatban, és nem rúgtak, hanem kaptak egy hatost. A Highbury stadionban Ted Drake ért el mesterhármast, akár a Wembley-ben Hidegkuti. A 6:3 a második londoni angol–magyar volt, és Puskásék csaknem hajszálpontos revánsot vettek a 2:6-ért. (Amúgy volt 6:2 is, de aztán a holland Horn tizenegyest ítélt a britek javára, és Ramsey szépített, már amennyire.)

Na most, mindmáig akkor nyert egyetlen egyszer a magyar válogatott a szigetországban Anglia legjobbjai ellen. A mérleg idáig így festett: tizenegy mérkőzés, egy győzelem, egy döntetlen, kilenc vereség. A 6:3-on az állami szakértő édesapja még játszott; mi az, hogy játszott, olyan gólt lőtt, hogy a Wembley beleremegett. A Szabad Nép címoldalán az állt: „Világra szóló magyar sportsiker Londonban.” A Népszabadság címoldalán ez most nem állhat. Nem állhat azon semmi. Nincs. De a Népszavában megjelenhet, hogy a 6:3 már nem páratlan. Abban az értelemben nem, hogy megvan a második angliai válogatott-győzelem. Ettől még az a hajdani produkció egyedülálló marad, a mostani találkozót nem nevezik az évszázad mérkőzésének. Felteszem, költeményt sem írnak e másfél óráról, mint a régiről Zelk Zoltán:

„Alighogy átszállt a határon,

a győzelem, az a hat-három,

s fáradtan a nagy drukkolástól

ledőlnék, egyszerre csak rám szól

a rádió, és arra biztat,

rímes üdvözlő táviratot írjak.

Hát írok is. Miért ne tenném,

mért ne váljon ez az eredmény,

ez a diadal verssorokra.”

Túlzásokba nem kell esni, de azért ez a 4-0 sem akármi, sőt. Ennyire legutóbb San Marinót vertük. S a különbség például nagyobb, mint az ötvenhármas differencia, még ha akkor gólarányt számoltak is. Sallai annyit rúgott Wolverhamptonban, amennyit valaha a Wembley-ben Puskás. Nagy Zsolt és Gazdag meg egyenként annyit, mint annak idején Bozsik.

Ha valamikor, akkor most lehet emelkedett az ember. Pláne, ha lassan hatvankilenc éves. Merthogy 1953-ban születtem, a 6:3 idején már éltem, de akkor még nem tudtam a gyönyörű győzelemről. Nem mondható, hogy nem vártam eleget a Dibusz – Lang, Orbán, Szalai Attila – Fiola, Styles (Nagy Ádám), Schäfer, Nagy Zsolt – Sallai (Nego), Szalai Ádám (Ádám), Szoboszlai (Gazdag) összetételű együttes sikerére, az első „tudatos” angliai diadalra.

Majdhogynem egy élet telt el.

Hacsak nem fiatalodtam legkevesebb négyszer tíz évet.