- A mindenhatói tevékenység korlátai - Géczi Jánossal a Gyűjtőfogháztól a Fekete Lyukig

Becsapós a könyvcím: az egyik szereplő, Judith neve van kiemelve, ám nem ő a főhőse a regénynek. Ennek mi a magyarázata?

A könyv legtöbbet szereplő alakja valóban kis Ajaz, Judith gyermeke. A fiú kutat szülőanyja után, miként a jelen szokta tenni azt a múltban, s ha nem is őrá (arra), de rábukkan a róla szóló történetekre. Ugyan ki Az Ezeregyéjszaka meséinek főhőse? Seherezádé-e vagy más személyek? S a Bibliának, számos sokat szereplő emberalak ellenére, ugye, hogy Isten? Nem haszontalan az ilyesmiken elgondolkodni – hogyan is rejtőzik a kijelentő mondatban egy kérdő mondat, hogyan is jelzi egy állítás, hogy mennyi tagadás eredményeként mondatik ki.

No és a baltás gyilkos? Az ­azeri Ramil Safarov valós alakja mi módon rejtőzik kis Ajaz apjaként a regényben?

Az erre adott válaszom megtalálható a könyvben. Jelzem azonban, hogy az regényies. A történetemnek számos előképe van, az egyik éppen az azeri baltásé, amelyet aztán magára hagytam, hogy a helyét az írói fantázia rajzolja meg.

Mi az összefüggés és mi a különbség a 2019-es A tenyérjós és a Judith, avagy a baltás gyilkos felesége című regényei között? Mennyire feltételezi az utóbbi az előző ismeretét? Várható-e további folytatás?

A tenyérjós és a Judith az olvasó ízlése szerint lehet akár egyetlen regény kettő fele. Vagy egy história két olvasata? Ez utóbbi esetén sem szükségszerű az összekapcsolásuk. A két műben azonosak a szereplők, azonosak a helyszínek, és az időpontok egyetlen hálózattá szövődnek. A regény szerkezete, elbeszélési eljárása, a beszédmód ugyancsak hasonló. De amíg az első asszony-, a második gyermektörténet. A tenyérjósra mondottak – miszerint filozó­fiai kaland-, család-, fejlődés-, avagy nemzedéki regény – mindegyike akár igaz a Judithra is, de én megelégszem azzal, ha pusztán annyit állítanak, szokatlanságai ellenére olvasható és élvezhető – nem szégyellem: terjedelmes – írásmű, amely a jelenünkről szól. Vagyis rólam (is). Mivel költő vagyok, s a líra világában erős követelmény a saját világszemlélet, nyelvhasználat, mindez szabaddá tett, bátorságra serkentett. S hogy az egyetemi pályafutásom alatt az élettudományok művelődéstörténetével foglalkoztam, a böl­­csészlelkület sem hatott rám, mi több, a természettudományos, a gondolkodástörténeti megközelítések nem idegenek számomra…

Szavát ne feledje, de mennyire befolyásolta a szépírói pályáját, hogy nem bölcsészvégzettséggel vágott neki?

Nem hiszem, hogy megkönnyítette volna. Csak az utóbbi év­ti­zedben látszik tudatosodni a szö­­­ve­geimről szólókban az élettudományos szemléletem észlelése, a szerepének a méltánylása, miután a hazai horizonton felbukkant a biopoétika. Mindezeket figyelembe véve – visszatérve az előző kérdéséhez –: majdhogy természetes, hogy tematikájában, világszemléletében, műveltségi elemeiben, emberképében pályatársaimtól a szokásostól jobban különbözöm, emberként, költőként és regényszerzőként is. Mindezért, ha lenne folytatása a regénynek, akkor biztosan a folytatásaiként eshet róluk szó. Az eseménytörténet természetesen annyiszor újramondható, ahányszor váratlan kilátópontra bukkanunk, s ahányszor rálelünk az elmondásához szükséges nyelv szavaira és szövegképzési szabályaira. Azt hiszem, hogy ez a mű nyitott, még az írója számára is. Azonban ez idő szerint nem az foglalkoztat, hogy az egyik vagy a másik mondatból kilépve miféle másik univerzum tárul fel, hanem hogy levegőhöz jussak.

Kis Ajaz az azeri Bakuban nő fel, ez a város az új regény legfőbb színtere. Mekkora a személyes terepismerete a posztszovjet Azerbajdzsánban?

Bejárt terek, átélt helyzetek, emberi szituációk nélkül nem sokra megyek – ennyi élettapasztalatom már van magamról. Ha nem fordulok meg a tevevásárban, nem zötykölődöm napokon keresztül vagonban a sztyeppén, nem fulladozom olajszagban, nem lennének az exta­tikus művészvilágról ismereteim, nem érezném magamban a jogot a róluk történő beszédhez – másrészt tudom, hogy mindez, az elbeszélés kényszere híján, kevés. A jó mondatokhoz elengedhetetlen a megmunkált tapasztalat – és egy jövőt látó kék szem, amely képes orvosi módon tekinteni a világra. Igényelem, hogy hozzáférjek a helyszínek és a személyiségek magvához, megtaláljam a forszukat, még ha a legváltozatosabb módokon is teszem azt. Természetesen használom a személyes ismereteimet a szovjet és a posztszovjet világról, annak kulturális, s az abból következő politikai, gazdasági, viselkedési viszonyairól, de a valósághű ábrázoláshoz jóval több hitelesítő alkotórész szükséges. Ha felfedezzük Baku szerkezetében az arab és az orosz-szovjet hagyományokban elkevert keleti és nyugati keresztény elemeket, a háztömbök belső labirintusát és a városnegyedek egyetlen koncepció szerinti elrendezettségét, onnantól fogva könnyű olyan mondatokat írni, amelyek nem csupán a városról szólnak, hanem jellemzik is a várost. Ha tudjuk, miért illóolajokban gazdag vagy fedőszőröktől borított a napfénynek és vízhiánynak kitett növényzet, akkor értjük az örökzöld macchia és a félsivatagi élővilág napfény elleni védekezésének a természetét, és megkapjuk a róluk referáló mondatok elkészítésének az algoritmusát is. S ha felfedezzük a mai világunkban a posztszovjet következményeket, nem csak a háborúk okait – most az ukrán–oroszét – értjük, de a nacionalizmussal támogatott nemzetállami nézetek burjánzását is.

Baku ismerete elbeszélői haszonnal járhat. A hitelességet azonban Baku ismeretlenségbe burkolózása is szolgálhatja: a regény előadásmódja függ vele össze. A fejezetekkel együtt váltakozik a beszélő, olykor a beszélő imitál egy másik mesélőt, s ő a harmadik narrátort, s ezek a váltások kitűnő jellemzési lehetőséget kínálnak ahhoz, hogy lubickoljak a megszólalások hévizes tavában.

A kérdésre válaszolva: nem jártam Bakuban. Bakut az Izraelben élő azeri, zsinagógát építő zsidók révén ismertem meg, a hajmáskéri oroszokat Moszkvában, a katonaértelmiségiek által, a Klebelsberg-villában egykor működött pesthidegkúti pszichiátriai osztályon a hazai ellenzéki gondolkodás természetét, a Gerbeaud-ban pedig a verstant. (…) No, ez utóbbi nem teljesen igaz: a verstan alapjait Baka István tanította meg. Bejártam, mégpedig szisztematikusan, az európai kultúra térségeivel határos, azzal kapcsolatot tartó világot, a lehetőségekhez képest jártas vagyok a zsidó és a ­muszlim hagyományokban.

Judith élettörténetének egy másik helyszíne éppen Izrael, ám a zsidó állam nem igazán nyer meghatározó szövegteret a regényben, mi ennek az oka?

Tanulmányok előzték meg a regényt, tekintsük azoknak az egyetemi összehasonlító művelődéstörténeti kurzusaimat és a tudományos közleményeimet, de az a Jerusalaim kötetem, számos úti esszém, sőt az utazásaim során lehasogatott, a nyilvános tereken lefényképezett vagy begyűjtött roncsolt plakátok tömege is. És az a nem a szereplőkkel történő eseményeket, hanem a közegeket enciklopédikusan rögzítő (majd’ húsz éven át írt) regényem, a Tiltott Ábrázolások Könyve is. Sok regényhelyszínt is bejártam – a Gyűjtőfogháztól a Fekete Lyukig, Bangkoktól Franciaországig. Mindezek arra voltak jók, hogy meg-megszülessen egy-két mondat vagy rövidebb bejegyzés a regényhez. A zsidó származású, azaz a zsidó kultúrába beleszületett asszony, Judith esetében elegendőnek éreztem néhány mozzanattal bemutatni az izraeli életesemé­nyeit,­ ennél több eltorzította volna a történet jelentését. Igaz azonban, hogy ez csalafinta módon beígér az olvasónak egy majdani folytatást (ezt azonban a lágybogarász Pégyé, akár a talányos sorsú Marymari kapcsán is elmondhatjuk), amint a saját életünk jelenlegi állásából számos irányba haladhatnánk a végül egyetlennek látott jövőnk felé.

Sokkultúrájú, sok nézőpontú elbeszélőinek egymás mellé helyezésével finoman szólva kiragadja magyar nyelven gondolkodó világszemléletünket a középpontból – az ismereteinket, érzékelésünket meghatározó alapokat teszi kérdésessé. Mi az a világérzékelés, amely mindezt működteti?

Az, hogy nincs egyetlen történet, és nincs megfellebbezhetetlen igazsága sem – kizárólag a róla szóló elképzelések sokasága. Mellérendelések vannak. Gondoljuk csak el, Mózesről mit képzelnek a zsidók, a muszlimok, és mit a keresztények – úgy a szent könyvekben, mint az azok nyomán keletkező hagyományokban? A regény történetét nemcsak az idő fonalára lehet felfűzni, hanem okok és következmények láncolatára, kulturális mintázatokra, a nyelvi, vagy a nyelvi megjelenítés előtti képzetek sajátosságaira, vagy például az élővilágra jellemző evolúció szabályrendszerére. A minta, amely a sors(unk)ban fölsejlik, kinek-kinek másként érzékelhető, nekem – nyilván személyiségi és műveltségi okokból – gondolkodási, cselekményvezetési, idő- és térkezelési, valamint antropológiai modelljeim voltak, s remélem, mindegyik átsejlik a szövegen, de egyik sem telepszik elviselhetetlen súllyal rá.

S mindehhez hogyan igazodik az elbeszélés logikája, az írásmód?

A regény cselekménye – végső fokon – ha nem is érdektelen, de kevésbé izgató. Inkább foglalkoztatott, hogy milyen beszéddel mondható el a meglehetősen (közép-)európai és kisszerű történet, amely mégiscsak a sajátunk. Az enyém.

Szóval a hogyan és a miért! Az agyamentek, megszállottak, blöffmesterek, kalandorok, diktátorok, megélhetési gyilkosok, nemzetvédőként tisztelt haszonélvezők, kéjenc strómanok és szerethető senkik világában hogyan szabad az esélytelenségeinket és hősieskedéseinket elmondani? Hogyan érdemes a kultúránk káoszát érteni, miként kötelező magunkra találni és tudni otthon maradni? Ad-e a túlélésre lehetőséget a részletgazdag gondolkodás, vagy a monomániák visznek előre? Jobb pillanatainkban magunkra tudunk-e látni, még ha úgy is, mint a tenyérjós, aki a páciense – éppenséggel a fia – kezének vonalaiból a saját magáról szóló történeteket olvassa ki? Izgatott, hogy mi minden látható az első pillantással elénk táruló látvány mögött, a felkínálkozó értelem mit szolgál, és kinek szolgáltatja ki a vele bíbelődőt, van-e egyetlen igazság, s a saját kultúránk foglyaként gyakorolhatjuk-e a szabadulóművészet praktikáit? Milyen is ma a világ nyomorúságos helyeinek egyikén embernek lenni? Milyen, amikor egyszerűen szabad csak taglalni a bonyolult kérdéseket?

A komplexitás az állam és egyén kapcsolatának kultúrafüggő értelmezésében is megmutatkozik a regényben – ahogy Magyarországon a társadalmon belül is elkülöníti az embereket. Ön személy szerint hogyan vélekedik erről?

Nem csak a globalizálódó modern világ, de a nacionalizálódásban kiutat remélő állam is elbontja az etológiai alapokon nyugvó, kulturális jelentőséggel bíró közösségeket – éppen a hatalombirtoklás jegyében. A megmaradó, támogatott, úgynevezett egyszemélyes közösségeket szolgálja valamennyi intézmény és ideológia, hivatalnoksággá változott értelmiségünk, s erre kondicionálnak mindannyiunkat, azzal a hamissággal, hogy ez a kulturális sajátosságunk következménye. Az archaikus, a mitikus, a tudományos és a köznapi – olykor a művészi – világképek történeti formái egymásra torlódva sokféle individuális változat kifejlésére adnak módot, amelyek közül az alkalomnak megfelelően válogat a politikum, s időlegesen kanonizál. Magam nem látok – megfelelő kortárs emberkép és műveltségkép híján – épkézláb (egy vagy több) kultúraelméletet, csak a nyájszemléletet.

Egészen sokkoló egy regény világán belül ennyi kultúrát, észjárást, gondolkodási formát befogadni – hát még a valóságban! Mit gondol, ez a nehezen befogadóság szükségszerűen vezet civilizációk, kultúrák, államok, vallások, emberek konfrontációjához?

A konfrontáció hasznos – ha kulturálisan szabályozott keretek között zajlik. Tudomásul kell vennünk, hogy amit Európának mondunk, az így-úgy két évezrede három testvérkultúra – a zsidó, a keresztény és az iszlám – összjátékaként alakult ki. Amint nem hasznos például kizárólagosnak tekinteni a Róma-központú nyugati katolicizmust, hiszen mellette számos keresztény vallásváltozat egzisztál, úgy nem érdemes – mondjam azt: kultúraellenes – kizárólagossá tenni egyik világvallást sem. A Kárpát-medencei kultúrák története azt igazolja, hogy egyidejűleg sokféle képzet képes együtt létezni, talán éppen a sokféleségünkkel illene magyaráznunk a sikereinket.

Említette a nyilvános tereken lefotózott roncsolt plakátokat, amelyekből korábban tárlata is volt. A könyvének borítója is ebből a gyűjtésből származik, igaz? Ahogy a regényben is említésre kerülnek, elég ironikusan: „Gondolom, sikertelen a költészetben, mert időközben áttért a tépett plakátok gyűjtésére és fotózására. Azt hiszem, az ilyesmikkel kevesebb a munka, mint a versekkel. – Randábbak, mint a graffitik.” De „beépült” még Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral című verskönyve is, és az életművét ismerők számára, ki tudja, még mi minden! Költői játék ez?

Persze, szeretem az ilyesmi tréfákat, utalásokat és gazdagító hamiskodásokat. A köteteimben mindig szerepelt néhány korábbi versem, az összegyűjtött művekből pedig hiányzik néhány. Mutatni érdemes az összefüggéseket, jelezni a felfedezni érdemes titkokat, hiányokat. A művek újabb kiadásai sem pontosan azonosak az előzményekkel. Az ismétlések, rétegződések, felülírások és kikaparások, ahogyan a természeti körülményektől és a járókelőktől megpocsékolt plakátokon szemlélhetők, vagy a szerzői tevékenységet megjelenítő locusok szövegbe emelése az alkotói szerep átalakulásáról vallanak.  A mindenhatói tevékenység korlátait jelölik.

+1 kérdés

Épp 40 éve debütált költőként, íróként – miként emlékszik vissza a Vadnarancsok kiadására?

A Vadnarancsok öt kötete a biológiai és az irodalmi ambícióim összeolvadása eredményeként íródott. A szociográfiai művek váratlan sikere olyan problémákra hívta fel a figyelmet – kisebbségek és nemzetiségek kezelése, a kulturáltság, egészségügy, iskolaügy stb. –, amelyek a maguk megoldatlanságával mai napig jelen vannak a társadalmunkban. Egykor szerettem volna nem hinni ezt. E keserű tapasztalat élteti a mostani regényt.