SÖRTÁRCÁK LX.
Ha jól számolom, márpedig jól számolom, akkor 42 éve járok az Ünnepi Könyvhétre, néhány kivétellel ott voltam mindegyiken, és még az elsőre is emlékszem: 1980-ban történt, Egerben, anyuval kettesben nézelődtünk a standok között, s mivel akkor, nyolcévesen már könyvfaló voltam, megrészegültem a látványtól.
A múlt heti könyvhéten a söröktől részegültem meg, nyolcévesen azonban még nem söröztem, úgyhogy arra is emlékszem, hogy 1980-ban anyu mit vett meg nekem: a Winnetou I-II. kötetét. Holott anyu erősködött, hogy Vernétől A tizenöt éves kapitány jobb volna. Nem értettem, hogy miért Vernét erőlteti a Winnetou helyett, csak mostanában jöttem rá, hogy A tizenöt éves kapitány vélhetően olcsóbb lehetett, mint a kétkötetes Winnetou, nekünk pedig nem volt sok pénzünk, szegény panelproli voltam, s csak annyiban különböztem a többi panelproli gyerektől, hogy míg a többiek fociztak, én otthon 10 évesen francia képregényeket olvasgattam, amiket Marseille-ből küldött a nagybátyám, 12 évesen pedig már faltam Boccaccio remekművét, a Dekameront. Az említett Winnetout amúgy rongyosra olvastam, a borítójára még ránézni is imádtam, mert az okkersárga az egyik kedvenc színem, Würtz Ádám rajzai pedig lenyűgöztek – egyedül azt nem értettem sokáig, hogy egy apacs indián főnök miért írja dupla W-vel a nevét. Hogyan került az apacs ábécébe a dupla W? Felnőttként villant az agyamba, hogy Karl May a német nyelv sajátos kiejtési szabályai miatt írhatta Winnetou nevét W-vel, mert ha V-vel írja, akkor Finetunak kellene ejteni, és az meglehetősen hülyén hangzanak. Egy apacs hőst nem hívhatnak Finetunak, miképpen Arthur király varázslója sem lehetett volna Merlin helyett Hoplacsek, mindenki röhögött volna, „Hoplacsek vagyok, a királyi mágus”, haha.
Szóval kinn voltam a múlt héten is a Vörösmarty téren, de miután a tömeget nem bírom, a szombat estét néztem ki magamnak, reméltem, hogy akkor már nem lesz tömeg, és nyugodtan nézelődhetek, és így is történt, egészen nyugodtan nézelődtem, s egészen addig meglehetősen nyugodt voltam, míg az első sörömet meg nem ittam. Azt nem kellett volna, mert követte a többi.
De legalább kedves és jó embereimmel találkoztam össze! Ott volt Kácsor Zoli, a másodunokatestvérem, aki meseíró, M. Kácsor Zoltán néven ír, csak ajánlani tudom; aztán találkoztam Mészáros Sándorral, a Kalligram vezetőjével, meg Hárs Katával (ex-Népszabi) és Kuczogi Szilvivel (ex-Népszabi), megismerkedtem Rácz Péterrel (Népszava); majd hosszan beszélgettem Németh Gábor íróval, akivel az első sört elkövettem, aztán beszélgettem Kukorelly Endre költővel is. Németh Gáborral Dreher sört ittunk, ami meglehetősen sokba került: 1200 forint volt egy korsó. De nem szomorkodtam ezen, mert egyrészt tudtam, hogy az orosz-ukrán háború miatt a sör hamarosan dupla ennyibe fog kerülni; másrészt a Drehert egy bazi nagy kivetítő mellett csapolták, ahol valami meccset adtak.
Németh Gábortól tudtam meg, hogy a magyarok a németek ellen játszottak, el is magyarázta, hogy ez miért fontos tétmeccs, de erre már nem emlékszem, mindenesetre fontos tétmeccs lehetett valóban, mert körülöttünk az emberek úgy üvöltöttek a boldogságtól, ahogyan a hozzám hasonló Nádas Péter-rajongók üvöltenek fel a boldogságtól, amikor megtudják, hogy a Mester új kötettel áll elő. Egy új Nádas-regény sokkal fontosabb, mint egy magyar-német tétmeccs, de ezt csak félve mondom, mert nem akarom a többi írót megbántani.
Megittam egy Drehert, aztán még egyet, aztán még egyet, aztán még egyet, aztán még egyet, aztán még egyet, és olyan boldog szomorú lettem tőle, mint az a hajdani kisgyerek, aki voltam 1980-ban, s aki a Winnetou két kötetének három nap alatt a nyakára hágott: boldog voltam az olvasástól, de szomorú lettem tőle, hogy milyen hamar elolvastam – sebaj, kezdtem újra.
S képzeljék csak, mi történt szombat este!
Nádas Péter dedikált, méghozzá este kilenctől – gondolom, el akarta kerülni a kánikulai forróságot. S képzeljék, már kilenc óra előtt fél órával legalább ötven méteres sor állt az egyelőre üres asztal előtt!
Mi is odamentünk Németh Gáborral, aki barátian javasolta, hogy gyorsan lépjek oda a közelben álldogáló Nádashoz, akkor legalább nem kell kivárnom a soromat, de én ki akartam élvezni a várakozás minden pillanatát, ráadásul tisztában voltam vele, hogy ha beállok a sorba, akkor nehézséget okoz majd, hogy újabb és újabb sörökért menjek, márpedig a söröknek újabb sörökre volt szükségük bennem – így szokott lenni.
Idővel nem az emberi szervezet bontja le az az alkoholt, hanem az alkohol bontja le az emberi szervezetet.
S milyen jól is teszi, hogy lebontja az embert! Mert a kellemesnek indult könyvheti sörözés közben szombat este kaptam egy számomra meglehetősen rossz hírt, s ettől a rossz hírtől kedvem támadt lebomlani.
Nem tartozik ide, hogy milyen jellegű rossz hírt kaptam, annyi tartozik ide, hogy jó hírre számítottam egy bizonyos dolgot illetően, mire elcsattant az arcomon egy pofon, úgy értem, jelképesen. De a csatabárd el van ásva.
Uff, én beszéltem.
