Nincs túl sok olyan alkotó, mint Picasso, Dalí, vagy Pollock, akinek a műveit bárhol a világon azonnal felismerjük, de Vasarely közéjük tartozik – mondja interjúnkban a művész unokája

Vasarely regényes évszázadáról írt könyvet Philippe Dana francia újságíró és Pierre Vasarely. A művész unokája a könyv magyar nyelvű megjelenése alkalmából járt Budapesten.

Franciaországban 2019-ben jelent meg a kötet, abban az évben – több mint fél évszázad után – nyílt meg Párizsban kiállítása Victor Vasarelynek, azaz Vásárhelyi Győzőnek. Milyen volt a fogadtatása?

Fantasztikus. Mintegy 300 művét mutatta be a Pompidou Központ, a tárlatot három hónap alatt több mint negyvenezren látták. Érkeztek európai és amerikai gyűjtőktől is alkotások, a kurátor, Michel Gauthier kérésére a Vasarely Alapítvány is adott be műveket a kiállításra, amihez a pécsi és a budapesti múzeum is hozzájárult.

Vasarely neve már korábban is az egyik legkeresettebb volt az Artnet művészeti portálon. Visszajön a divatba?

Bárhol a világon, ha ránézünk Picasso, Dalí, vagy Pollock műveire, azonnal felismerjük azokat, mert egyedi a stílusuk. Ilyen alkotó nincs túl sok a világon, de Vasarely közéjük tartozik, a XX. század második felének egyik kiemelkedő alkotója. A Vasarely Alapítványt most nagyon foglalkoztatja, ezt az örökséget hogyan adja tovább a fiataloknak, hogy ők hogyan viszonyulhatnak műveihez, stílusához. Főként, mert az elmúlt két évtizedben kevesebb szó esett róla, mint napjainkban.

Amikor íródott a Vasarely regényes évszázada, változott valamit a nagyapjáról kialakított képe?

Inkább megerősített abban, hogy látomásos, utópista művész volt. Amit nagyra becsülök benne: mindent a saját erejéből ért el. Beleértve a múzeumokat Gordes-ban, Aix-en-Provence-ban, Pécsen és Budapesten. Igaz, mindenben nagyon nagy segítsége volt a felesége, Spinner Klára. A nagymamám szintén Bortnyik Sándor tanítványa volt, Bortnyik Műhelyében ismerkedtek meg, ami a Bauhaus mozgalom egyik legfontosabb helyszíne volt. Klára volt a legjobb tanuló, ám a folklórból táplálkozó művészetével az 1950-es években felhagyott, segítette Győző munkáját. 1930-ban, mikor Párizsba költöztek, romantikus atmoszférába érkeztek meg, egészen más körülmények közé, mint amilyen Közép-Európa volt. Ám Bortnyik arra tanította őket, legyen egy második mesterségük is, ami a megélhetésüket biztosítja. „A l'art pour l'art-nak semmi értelme. Ha ebbe a zsákutcába belementek, óhatatlanul jön a bohémélet, s előbb-utóbb alkoholisták és szifiliszesek lesztek, de festők biztosan nem” – tanította. Ezt Párizsban sem felejtették el. Vasarely Párizsban is folyamatosan dolgozott reklámgrafikusként, hogy fenn tudja tartani azokat a körülményeket, amelyekből a művészete megszülethetett.

Tervezik bemutatni Spinner Klára művészetét?

Sok festménye maradt fenn Pécsen is, amelyekből a következő két-három év múlva rendezünk kiállítást, hogy bemutassuk, milyen hatást gyakorolt Vasarelyre. Ugyanis Vasarely is kötődött azokhoz a folklórelemekhez, amelyhez a felesége, a kezdeti párizsi sikereit ennek köszönhette.

Ennek fényében meglepő, hogy hosszabb ideig Vasarely a múzsáját a későbbi galériásában, Denis Renében kereste. Klára egy időre vissza is költözött Budapestre. Végül nem tudta elhagyni?

Sosem akarta elhagyni, Klára mindig stabil pont volt Győző életében. Együtt mentek Párizsba, a két gyermeküket nevelte, felügyelte az alapítványt, a múzeumokat. De nem titkoljuk a könyvben sem: mindemellett Vasarelynek sok szerelmi afférja volt. Ám a legfontosabb kapcsolata Klára volt az élete során.

A könyvből az derül ki, Vasarely találkozása Denis Renével is sorsszerű volt. Unokaként ezt hogyan tudta feldolgozni?

Ők hárman azért sosem éltek egy fedél alatt! Az 1970-es években még kisgyerek voltam, nem sok emlékem van arról, milyen volt a nagyszüleim között a kapcsolat. Amikor Gordes-ban, Aix-en-Provence-ban, vagy Párizsban együtt voltunk, azt láttam leginkább, hogy egész nap dolgoztak.

A nagyszülők egész nap alkotnak, édesapja, Jean-Pierre Yvaral is művész lett, ön hogyhogy nem erre az útra lépett?

Hatéves voltam, amikor szüleim elváltak, apámat kéthetente láttam. Bár Jean-Pierre igyekezett más jellegű művészetet gyakorolni, akárhová is ment – Németországba, Olaszországba vagy Amerikába –, mégis mindig mindenki Victor folytatását kereste benne. Mindig azt mondták: ő Vasarely fia. Így nem könnyű. Pedig fantasztikus művész volt, ezt Pécsen is bemutattuk. Mi hárman különleges és szoros viszonyban voltunk egymással, és tény, voltak művészi ambícióim, de végül úgy döntöttem, inkább másban bontakoztatom ki magamat.

Mielőtt rátérnénk arra, amiben kibontakozott: a könyv olvasóinak meglepő lehet a jobboldali Georges Pompidou és a baloldali Victor Vasarely barátsága. És talán még meglepőbb lehet az egykori köztársasági elnök kultúrpolitikai felfogása: az állam ne akarja megmondani, milyen legyen a művészet, elég, ha a művészeket támogatja.

Pompidou már más generáció volt mint De Gaulle: Pompidou volt az első francia elnök, aki nyitott volt a kortárs művészet felé. Igaz, az első lépéseket a felesége, Claude közvetítésével tette meg. Az 1960-as években Vasarely Európa, s talán a világ egyik legfontosabb művésze volt, egyértelmű volt, hogy valamilyen találkozóra sor fog kerülni kettejük között. Ez olyan jól sikerült, hogy nagyon szoros barátságot kötöttek, és nem okozott gondot, hogy Vasarely kommunista-szimpatizáns volt, az elnök pedig konzervatív. A politikáról nem, többnyire a művészetről, a művészvilágról beszélgettek, viszont azt fontos leszögezni: Franciaországban a művészek nagy többsége kommunista vagy szocialista nézeteket vallott.

Hasonlót én most nem tudok elképzelni Magyarországon. Franciaországban még lehetséges?

Miét is ne? Ez intelligencia és nyitottság kérdése. Mindnyájunk célja kell, hogy legyen a közös gondolkodás, a párbeszéd a különböző nézetű emberek között. Ezért persze szükséges aktívan tenni is, s ha a lehetőség adott, azt meg kell ragadni. Optimista vagyok e kérdésben, igaz, a barátaim többsége sok kérdésben másként látja a világot, mint én.

Akkor most beszéljünk arról, miben kellett kibontakoznia. Az alapítvány első két elnöke meglopta az alapítványt, rengeteg Vasarely-művet eltüntetve, megpróbálták önt teljesen kiforgatni az örökségéből. Az antagonisták egyike most Togóban, a másik Puerto Ricóban él. A csalássorozat után ügyvédet, bírót is eljárás alá vontak. Mintegy húsz évig tartó krimi volt ez a történet. Nem akarják filmre vinni?

Ezt a történetet részletesen egy második könyvben írtam meg Laetitia Sariroglou-val, a kötet a múlt év szeptemberében jelent meg Franciaországban. Az, hogy miért kerülhetett sor erre a sajtóban sokat tárgyalt és botrányos történetre, az részben a francia adminisztráció felkészületlenségén, részben a gonoszságon és más, egyéb emberi tényezőkön múlt. Mi a könyv magyar nyelvű megjelentésén töprengünk, de az alapítvány munkatársai valóban gondolkodnak azon, miként lehetne televízióra adaptálni a történetet.

Ehhez a történethez képest már-már bolhacsípés, hogy Győr polgármestere felvetette, elbontatja a rossz állapotban lévő Győri Nemzeti Színházat, amelyet Vasarely két op-art kerámiaképe díszít.

Tudok róla, öt éve keresem ez ügyben a felelős személyeket, sikertelenül. Pécsi építészekkel együtt szeretnénk ugyanis segíteni. Az alapítványi tevékenységünk egy része ugyanis a Vasarely-alkotások felújítása.

Legyen a művészet mindenkié! – hirdette a nagyapja, ez motiválta abban is, hogy a kortárs művészet ott legyen a köztereken. Ezt ellenpontozza a rombolás és a giccs terjedése.

A háború után, az 1950–60-as években Franciaországban egy olyan építészeti mozgalom bontakozott ki, ami azt célozta, hogy olyan lakóházak épüljenek, amelyek nagy tömegeket is képesek befogadni. Vasarely akkor óvatosságra intett: ugyanis nemcsak a művészet szorult ki a tervekből, de a minőség is az épületek kivitelezésekor. 1954-ben emiatt felkereste Carlos Raúl Villanueva venezuelai építészt, hogy olyan épületegyüttesek szülessenek, amelyeknél a művészi érték és praktikus szempont egyaránt fontos. Végül Caracasban valósult meg három közös projektjük. Az 1960-as években, amikor Algériából és Marokkóból érkeztek tömegek, ugyanez volt a helyzet. Hirtelen külvárosok születtek, ugyancsak zöld és művészet nélkül. Ha megnézzük a nagyvárosok központjait Párizstól Szegedig: azok olyan közösségi terek, amelyek művészeti értékkel is bírnak. De ez a művészet nemcsak az elit kiváltsága, kell, hogy legyen, hanem mindenkit megillet. Ez persze nem Vasarely maga találta ki, hanem a Bauhaus hatása és mottója is volt: csak akkor épüljenek épületek, ha az építész mellett van urbanista, látványtervező, művész, pszichológus: egy ilyen csapat képes igazán szépet és jót alkotni. Ha viszont nincs művészet, marad a graffiti, ami nemcsak amiatt probléma, hogy műemlékeket is megrongálhatnak: nincs fóruma az utcaművészeknek, és nincs lehetőség összehangolttá tenni a városi látképet. Franciaországban egyébként a magyar gyakorlathoz hasonlóan a közintézmények építésénél a költségvetés egy százalékát fordítják művészetre, installációra, térplasztikára vagy szoborra. Mindössze az a probléma, hogy nem gondolnak arra, a műtárgyakkal mi lesz öt, tíz, vagy húsz év múlva.1968-ban a Grenoble-i téli olimpiára Vasarely a stadion külső burkolatára és a tribün mögé készítette el az Olimpiai sebességgyűrű épületplasztikát, ám annyira nem fordítottak gondot a karbantartására, hogy mára gyakorlatilag megsemmisült.

(Az interjú elkészítésében Somogyvári Csendike volt segítségünkre.)

Philippe Dana és Pierre Vasarely: Vasarely regényes évszázada. Prae Kiadó, 2022. Fordító: Vígh Árpád