Orbán János Dénest barátja és kollégája, Sántha Attila költő laudálta. Sántha a magyar irodalom fenegyerekének nevezte a szerzőt, szerinte Orbán János Dénes – vagyis OJD – művészete kétértelműségével némiképp kifigurázza a vérkomoly költészetet. Kétértelműségben, de főleg ellentmondásokban bővelkedett OJD akadémiai székfoglaló előadása. Az irodalom jövője, a jövő irodalma címmel a tehetségkutatásról és a tehetséggondozásról szólt a költő. A témában OJD kétségkívül mélyreható ismeretekkel rendelkezik, a magyar kormány ugyanis jelentős támogatásban részesíti nevéhez kötődő Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-t és az Előretolt Helyőrség Íróakadémia tevékenységét, indulásához 2017-ben 1,4 milliárd forint kormányzati támogatást kapott, azóta pedig csak találgatni lehet az összegekről, ugyanis a szervezet honlapja szerint a KMTG éves költségvetése „nem releváns”.
OJD egykor valóban fenegyereknek számított, a 90-es évek Erdélyében kezdte pályáját és kitűnt szókimondásával, harcias attitűdjével. A pódiumra állva most is életének ezen szakaszáról kezdett el beszélni. – Manapság a politikai korrektség és az öncenzúra hálójában vergődő ember álmodni sem merne arról az önfeledt szabadságról, ami ott és akkor tobzódott. – Úgy gondolja, a mai irodalmi állapotok rosszabbak, mint a rendszerváltás éveiben. – Pedig ma voltaképp sokkal előnyösebb helyzetben vagyunk, soha nem volt ennyi pénz az irodalomra, számos ösztöndíj, pályázat segíti a fiatal szerzőket. Minden siker ellenére hatalmas problémával küzd a fiatal irodalom: a művészi szabadság megszűnőben van, a rendszerváltást követően az „új idiotizmus” beszivárgott a kultúránkba, a művészi társadalom egy része lefeküdt a divatos ideológiáknak. A mi mestereink még a szabadszájúságot kérték tőlünk, a mai fiatalok mesterei viszont egyenesen megkövetelik a feltétlen engedelmességet, a kasztba való sematikus beilleszkedést. Aki ezt nem teszi meg, azt büntetik, nem kap se díjat, se lehetőséget, de kerékbe tudnak törni már befutott írókat is. – OJD szerint a média és a „digitális gyűlölet” akadályozza meg a művészi szólásszabadságot.
– A mai fiatalok nem mernek szerelmes, erotikus verset írni, mert félnek attól, hogy majd az a kretén vád éri őket, hogy szexuális tárgyként kezelik a múzsájukat. Nem mernek humorizálni, hiszen manapság már számtalan kisebbség sértődik meg egy-egy poén miatt. Nem mernek bizonyos témákról írni, mert egyre több a tabu. Megfelelési kényszerükben viszont olyan témákat választanak, melyekhez semmi közük. Mert például mi köze van egy magyar fiatalnak a BLM-mozgalomhoz vagy mi köze van Berlin sokszínűségéhez a másképpen sokszínű Erdély fiatal alkotóinak?
A beszéd több pontján került ellentmondásba: vadiúj művekről beszélt, de előadásának egy későbbi szakaszában a latin nyelv ismeretét teszi meg a műveltség mértékének, a klasszikus versformákat részesíti előnyben, és a szabadverset megúszásnak találja. Egyszerre emlegetett jótékony mesetereket, akik bábáskodnak az újoncok irodalmi művei felett és egyszerre buzdította lázadásra és az okítókkal és az elavult tanokkal való szembenállásra az ifjú titánokat. – Az irodalmi atyának szociálisan is segítenie kell tanítványát. – Bár egyórás beszédében OJD sok mindenről részletesen és érzékletesen beszélt, egyáltalán nem tért ki arra, mit jelenthet egy fiatalnak anyagi függőségbe kerülnie mesterével.
