A közlekedés még bizonytalan volt Szentendréről a romos Budapestre. Mindez nem érdekelte a férfit, ő találkozni akart Rózsikával, akit akkor már inkább Klárikának hívtak. Nem egyetlen rajongója volt a tehetséges színésznőnek.
Rajongott ő, sőt: eszeveszetten szerelmes volt pár évvel korábban Mariskába is. Meg még sok színésznőbe – plátóian. Hiszen alapjában hűséges férfi volt, mindvégig kitartott L.-nél, évtizedekkel később abba halt bele, hogy L. otthagyta őt: képes volt meghalni. De ez már messze távol történt, nem ebben a hazában. Meg se tudta volna számolni, hányszor volt életében szerelmes színésznőkbe, balerinákba. A színpadba. Élete javát színházban töltötte. Meg kávéházban.
Élt, ahogyan szerinte egy író-polgárnak élnie kell. Szerényen, visszafogottan, elegánsan, méltósággal. De a színházak újra és újra darabokat kértek tőle, s ő a próbákra is szívesen bejárt, hát persze, tálcán kínálkozott… nem a lehetőség (volt az is, de nem élt vele vissza)… a szerelem. Ami feszélyezte, mert nem akart szerelmes lenni, visszafogta a hűség, e nemes erény, meg – persze – a félelem, hogy felrobban az évtizedek során kialakult szolid, beosztásos életmódja.
Aztán jött a háború, elpusztult a Mikó utcai otthon. Hogy élek én? Várj, elmondom neked. A szél! a szél Szobámban sepreget. Ablakom nincs, repedt sárkánypapír Borítja csak, s a rozsdás kályha sír – Mi ez a fájdalom? Talán a tested, Ó, megenném én, mint a kannibálok. Mi ez a vers? Csak annyi, hogy az este Leszállt reám, s nem az ágyadban hálok. Ezt egy régi kínai költő írta – aki ő volt. És Klárikának írta.
Szenvedett a vágytól. Nem találta a helyét, nem volt türelme ott ülni az öreg Erika előtt, hogy a napi penzumot teljesítse. Nem, neki látnia kell Rózsika-Klárát. De csak rövid levél került a gépbe. Emlékszik még a Múzeum kávéházra, a Sándor utca sarkán? Holnap, kedden délután 4-kor ott leszek, mert ez közel van most Magához. Ha nem jöhet, hagyjon hírt a házmesternél, mikor és hol láthatom? Rosszkedvű vagyok, ne haragudjon, előre is bocsánatot kérek. Viszontlátásra!
Kerékpárra ült. Mostanában, a háború óta ismét hozzászokott a biciklihez. Mint Kassán, diákkorában.
A kávéházban kevesen voltak, feketézők, csacsenerek, piszkos kis üzletek szervezgetői.
A kerékpárt a pincérre bízta. Ismerte régről, amikor még – úgy hitte – béke volt.
Az író kiült az egyik, Múzeum körútra néző ablakhoz. Frissen volt üvegezve, mintegy a háború után kitört békét jelezte. Az asztalra tett egy szál fagyos, vörös rózsát.
És csak nézett, nézett várakozóan az úttestre. Tudta, hogy ostobaságot tesz, de néha jó ostobának lenni. Ez jó gondolat volt, gyorsan följegyezte kis tömbjébe, melyet a belső zsebéből húzott elő. Majd otthon átvezeti. Otthon? Leányfalun, a falusi házban, ami egy kicsit olyan, mint az emigráció.
Szürke taxi fékezett az úton és kiszállt belőle ő. Bokáig érő télikabátja végig begombolva, fején turbán. Csak a szeme, a mosolygós szeme csillant fel a hópelyhek mögül. Valamikor azt írta, hogy az öltözködéssel egyáltalán nem kell törődni. De kell, gondolta most, és nézte az ajtóból belépő eleganciát. Igen, egy dáma közelít, nem a hajdani falusi kislány.
Felpattant, és mély kézcsókkal fogadta. Teát kértek, mert a kávé majdnem ihatatlan volt a háborús évek után.
– Maga gyönyörű – mondta sóhajtva, és a művésznő szemét nézte. – Vágyom magára, Klári. Szeretem.
– Ez kedves, Sándor – mosolygott a művésznő, és ebben volt valami színpadias is. – Én is szeretem magát. Mint tanítvány a mesterét.
– És vágy?
– Ne kezdje újra… kérem!
– Rendben van – dünnyögte Sándor. – De maga is tudja, hogy minden szeretet, minden emberi kapcsolat alján Eros ég.
Klára felkacagott:
– Maga is színházi ember, Sándor. Ez most eléggé hatásvadász volt. Ne akarjon átverni. Tudom, ez a mondat a „gyertyákból” való. Olvastam…
Az író úgy csapott le az utolsó szóra, mint keselyű a zsákmányára.
– És tetszett?
– Legyek őszinte?
– Legyen – nézett várakozva az asszonyra.
– Kicsit lassúnak, monotonnak éreztem…
– Két ember… Két idős ember dialógusa…
– Igen. Remélem, nem akarja színpadra vinni… Ott nem élne meg.
A színésznő belekortyolt a teába, és rágyújtott. Sándor kicsit sértődötten hallgatott. Váratlanul szólalt meg:
– Verseket írok. Magához. Felolvashatok egyet? – Belső zsebéből előhúzta a kéziratot.
– A címe: A hallgatásról is beszél…
– A hallgatásról…?
– Igen… Akarsz hallgatni velem? Jere, hallgass. / („A szó a hallgatásban lesz hatalmas” – / Idegen költő írta ezt, szegény, / Egyedül élt a föld másik felén –) / Hallgass velem. Úgy hallgass, mint a csókban / Hallgat a száj, mint vágy a bujdosókban, / Hallgass, mint magzat az anyaméhben / Vagy mint nő, ha némán mondja: „Még nem!”
– Én hangosan mondom – kuncogott a nő –, Sándor, még nem… És soha nem. Maga nős! – Maga is meglepődött, hogy Sándornak meri nevezni. A mestert. Akivel eddig olyan nagyokat sétált, hallgatta bölcs fejtegetéseit a hóesésben. Egy picit úgy érezte, bele is szeretett a férfiba. Éppen, hogy. Diák a tanárába.
– Vajon L., ahogy maga nevezi, mit tud rólunk? Elmesélte-e neki közös ebédeinket, sétáinkat?
– Nem – rázta meg a fejét a férfi. – Nem mondtam el.
– Mariskát se, ugye?
– Most ezt miért mondja? – támaszkodott hátra a férfi. – Nem, őt sem. Mert kímélem a feleségem. Huszonhárom éve együtt élünk. Negyed évszázad, majdnem. Nem olyan egyszerű ez! De magába, Rózsi – most így mondta –, őrületesen szerelmes vagyok.
A nő kicsit csücsörített, a szemében csúfondáros fény villant meg.
– Majd meggyógyul, tanár úr… Már a legrégibb korban úgy ábrázolták a szerelmet, mint egyféle sérülést. Az ókor képes és plasztikus ábrázolásai nyílvessző okozta sérülésnek mutatták a szerelmet. Ez a felfogás később megváltozott.
– Hogyaaan? – csodálkozott az író.
– A szerelmet a legritkább esetben okozza nyílvessző. Legtöbb esetben hiányérzet okozza. Az emberek egy napon vágyni kezdenek a szerelemre, s ez a vágyakozás oly kóros és erős, mint a nagy testi hiányérzetek, az éhség vagy a szomjúság. A hiányérzet e beteges túlzottjába okozza, hogy ilyen állapotban beleszeretnek az első jöttmentbe, oly mohón és kétségbeesetten, ahogyan az, aki nagyon éhes, a vályúból is eszik. A hiányérzet csillapultával – néha már nagyon rövid idő múltán – csodálkozva szemlélik az idegent, akibe beleszerettek, s nem értik, mi történt velük? Ilyenkor sok levelet írnak, néha megnősülnek vagy öngyilkosságot követnek el.
– Honnan veszi ezt, kedves?
A nő felkacagott.
– Maga írta, Sándor. Két éve, az Új Időkben. A szerelemről. Látja, készültem magából. Pontosan idéztem. Ez a munkám: könnyen tanulok szöveget. Maga nem fog megnősülni, hiszen nős.
– Marad az öngyilkosság? – kapta fel a fejét az író.
– Meglehet… De biztosan nem én leszek az oka.
A férfi a bejárat előtt még kézcsókkal búcsúzott, majd felpattant a kerékpárjára és elindult.
Nagyon messzire.
