Még a kétezres évek elején történt, amikor én már felköltöztem a Műszaki Egyetem Budaszentmártoni Úti Kollégiumába, a haveri köröm meg otthon maradt Hanságszéppusztán. Mi Pesten a koleszos haverokkal (Zebi, Rusi, Marcsa) elég sok meccsre kijártunk, leginkább a válogatott mérkőzéseire, de én a Révény FC fővárosi szereplésein is rendszeresen megjelentem. Amikor a most elmesélt történet megesett, épp a lengyelekkel játszottunk ki-ki meccset, azaz, ha minden szerencsésen alakul, és a csoportunkból a lettek nem nyernek, akkor ezen összecsapás győztesének kinézett egy pótselejtezős hely. Ez már Bútiékat is lázba hozta, ezért azt beszéltük meg, hogy vonattal feljönnek Budapestre, a Keletiben fölszedjük őket, aztán a Verseny utca azóta legendává lett kocsmáin keresztül betörünk a Népstadionba. (Bocsánat, Puskás Ferenc Stadion, mert akkor már úgy hívták, de azt a régi betonkatlant azóta sem tudtam ezzel a névvel társítani.) Mi a haverjaimmal az előre ledumált időpontban a Keletiben voltunk, ám Bútiékat nem sikerült felfedezni a vonatról leszállók között.
– Megpróbálom megcsörgetni őket – közöltem a többiekkel, bár ehhez sem fűztem túlzottan sok reményt. Búti, Pörce és Tikó telefonjai vagy ki se csöngtek, vagy ha mégis, akkor sem vették fel őket. Így aztán a biztonság kedvéért megvártuk a következő, Győr felől befutó szerelvényt, de mivel azzal sem érkeztek meg, elindultunk a stadion irányába.
Rögtön be is vettük magunkat az első kocsmába, ami egy tipikus erzsébetvárosi késdobáló volt, sötétbarna lambériával, ugyanilyen színű könyöklővel a fal mellett, lakkozott faasztalokkal és székekkel, ráccsal leválasztott fémpulttal, amelyben oly jellegzetes hangon csilingelt a tégelyben a bormerítő. Ott aztán ki is kértünk három sört vagy fröccsöt, ami mindenképpen kellett a zsebemben (természetesen szigorúan kólásflakonban) pihenő eredeti, hamisítatlan és lényegében hamisíthatatlan hanságszéppusztai kerítésszaggató mellé. Ez a részlet azért maradt meg annyira bennem, mert néhány perccel a kocsmába történő levonulásunk után a flakon fontos diplomáciai szereplővé lépett elő, hiszen kis híján porig rombolta a legendás és évszázados lengyel–magyar barátságot. Ahogy támaszkodtunk ugyanis ott a fal menti könyöklőn, az utca felől egyszer csak éneklés hangjai áramlottak le hozzánk:
– Mádzsárorszag, Mádzsárorszag, Mádzsárorszag, héjjahó – szólalt meg a kórus, mi pedig döbbenten pillantottunk össze a többiekkel.
– Hát ez meg mi a szar? – vált egyből élő kérdőjellé velünk együtt Rusi.
– Nézzük meg! – adta ki az utasítást Zebi, és erre a vezényszóra ki is ballagtunk a műintézményből. Odafent aztán azt láttuk, hogy a Verseny utcán ácsorog vagy 20-30 lengyel, tetőtől talpig a nemzeti színeikbe öltözve, és az imént leírt módon éltetik a magyar válogatottat. Mi persze egyből odamentünk elbeszélgetni velük, ami elég érdekesen alakult, lévén, hogy mi magyarul tudtunk, angolul elég jól, németül úgy-ahogy, míg lengyel barátaink értelemszerűen lengyelül tudtak, franciául elég jól, olaszul úgy-ahogy. Így aztán az alkoholizmus egységes nemzetközi nyelvén társalogtunk – van, ugye, az a mennyiségű pia, ami bármilyen nyelvi korlátot képes ledönteni –, én pedig az egészet azzal indítottam, hogy előkaptam a zsebemben rejtőző palackot, és újdonsült barátom kezébe nyomtam a következő mondat kíséretében:
– Venger-polyák dvá brátánki, glutty-glutty – ahol is az első mondatrész a „magyar, lengyel két jó barát” rigmus lengyel interpretációja akart lenni, de a kolléga tekintetéből azt olvastam ki, hogy inkább busmanra, esetleg üzbégre sikeredett, míg a második rész az „igyál, gecó!” szerintem nemzetközi jelzése. Ennek ellenére újdonsült barátom megértette, mire is gondolt a költő, úgyhogy átvette a flakont, és egy szép egészségeset belehúzott. Ezután olyan fejet vágott, mintha nem csak őt, de az összes ősét hetedíziglen meg akartam volna mérgezni, majd odarohant az utca másik oldalán lévő lepukkant vasúti épület tövébe, és valószínűleg még a tegnapi vacsorát is kiadta magából. Miután végzett, visszajött és annyit mondott:
– Hhhrrrööö!
Olyasféle hangot kell elképzelni, hogy egyből megnéztem, mikor jelenik meg a feje körül a Metro-Goldwyn-Mayer felirat és kezdődik el a Tom és Jerry aktuális része. Végül aztán nyilván nem ez történt, a beszélgetés viszont folytatódott, valami ilyen színvonalon:
– Quelle futballklub vengry? – mutogatott felém lengyel barátom, mikor már újra meg tudott szólalni.
– In Hungary Révény FC! – válaszoltam nagy lelkesedéssel, még a kezemet is a levegőbe csaptam, jelezvén, hogy nekik szurkolok.
– Nie, nie, Ferencsvaros! – mutatott magára, amivel csak egy megvető tekintetet tudott kicsikarni belőlem.
– Phö, Ferencváros!
Szóval ilyen mélyenszántó diskurzust folytatunk a következő percekben, aminek a vége az lett, hogy együtt vonultunk a stadionig, és csak a kerítésnél váltunk szét hazai meg vendégszektorra. A meccs aztán szépen csendben lezajlott, legalábbis nekem komolyabb emlékem nem maradt róla. A lengyelek simán leléptek minket, de mivel nagy meglepetésre a lettek is győztek idegenben, így egyikünknek sem lett meg a pótselejtezős hely. Ezért aztán a meccs végén nem is ünnepeltünk, hanem szép csendben hazaballagtunk, és igazából eszünkbe sem jutott az a korábban még égető kérdés, hogy végül is hova a huzatba tűntek Bútiék. Ennek egy részére már másnap reggel választ kaptam, mert 9 óra tájt arra ébredtem, hogy megcsörren a telóm, és Tikó jelentkezik be rajta:
– Helló, Kosi, tudnál nekem segíteni?
– Helló, persze, mi kéne?
– Az a helyzet, hogy egy budapesti lépcsőházban ébredtem fel, és halvány fingom sincs, hol vagyok.
– Azt meg hogyan?
– Tököm tudja, inkább segíts! Szóval kijöttem a házból a Bercsényi utcában. Merre menjek, hogy a Keletibe jussak?
– Bercsényi utca? Hogy a halálba kerültél te Lágymányosra? Na, mindegy, majd elmeséled, szóval ballagj lefelé a Karinthy utcáig, azon jobbra fel a Móriczig, ott meg szállj fel az első 7-esre az Örs vezér tér felé. Az elvisz a Keletiig.
– Oké, kösz – kiáltott fel lelkesen Tikó, majd rám is csapta a telefont, így nem tudtam tisztázni vele, mégis hogyan keveredett a Népstadion helyett Lágymányosra. Ám sok időm nem maradt ezen gondolkodni, mert kisvártatva újra megcsörrent a telefonom, és nagy meglepetésemre Pörce nevét olvastam a kijelzőn.
– Szeva, Kosi, kéne egy kis segítség!
– Hali, igen? – kérdeztem, és közben azon agyaltam, vajon őt melyik városrészből kell kimentenem.
– Ha haza akarok jutni Sátoraljaújhelyről, akkor a Miskolc felé tartó vonatra kell felszállnom?
– Sátoraljaújhely? Te mi a szart keresel ott?
– Egyelőre nem tudom, de itt ébredtem a váróban. Szóval?
– Igen, Miskolc–Budapest–Győr!
– Köszike – bumm, telefon le.
Ezután már én gondolkodtam el azon, hogy Búti vajon merre lehet, de ő nem hívott, így én tettem egy meddő kísérletet erre. A telefon kicsöngött ugyan, de Búti nem vette föl, csak 11 óra körül hívott vissza, mikor is nagy lelkesen közölte velem:
– Képzeld, kiengedtek a XIV. kerületi rendőrségről!
– Oda meg hogyan kerültél?
– Hosszú, majd elmesélem. Inkább azt mondd meg, hogy jutok el innen a Keletibe?
Gyorsan őt is útba igazítottam, de ezen már csak röhögni tudtam, mivel halványlila gőzöm nem volt róla ekkor még, hogy ki hogyan is keveredett oda, ahonnan bejelentkezett. Bár annyit azért sejtettem, hogy a mértéktelen alkoholfogyasztásnak lehetett köze a történtekhez. Végül csak hetekkel később sikerült összerakni a mozaikdarabkákat, és ekkor állt össze a szinte teljes kép, amiben az alkohol emlékpusztító hatása miatt elég sok a feltételezés.
Szóval Búti, Pörce és Tikó kora délután, az előre megbeszélt vonattal indultak el Győrből egy nagy flakon, azaz kábé másfél liter ugyanolyan hanságszéppusztai pálinka társaságában, amellyel én a Verseny utcában kis híján diplomáciai válságot okoztam. Őket azonban nem zavarta, hogy azzal az anyaggal vallatni lehetett volna, ezért villámgyorsan be is verték, és még mielőtt felértek volna, elaludtak a vonaton. Ezért nem szálltak le, miközben mi ott vártunk rájuk, hanem szépen kivontatták őket a Keletiből. Búti és Tikó itt magához tért, de annyira részegek voltak még ekkor is, hogy Pörcét egyszerűen fenn felejtették a vonaton. Azt már csak a MÁV tudhatja, hogy az a kocsi Pörcével együtt hogyan keveredett Sátoraljaújhelyre, de, gondolom, hozzácsapták az arrafelé tartó szerelvényhez.
Bútiék aztán elindultak valamerre, ahol a stadiont sejtették, de rejtélyes módon ők is elkeveredtek egymástól, így Tikó egy számára teljesen kiesett kavargás után Lágymányoson kötött ki, ahol édesdeden nyugovóra is tért. Búti volt az egyetlen, aki eljutott a stadionig, itt azonban, legalábbis a jegyzőkönyvbe ezt mondta tajtrészegen, és egyébként azóta is meg van győződve a saját igazáról, belekötött egy pattogatottkukorica-árus, mire ő ráborította a standot, és rövid úton be is szállították emiatt a jardra. És azóta is hallgatjuk, hogy az a szemét árus elkezdte szidni a Győri ETO-t, valamint Búti kurva anyját, és nyilván nem az történt, hogy a haverom részegen nekitántorodott a pultnak, feldöntötte, majd még neki állt följebb – ezt róla el sem tudom képzelni.
Nagyjából ennyit sikerült kibogozni a történtekről, a többi rész sajnos elsüllyedt az időben. Ahogy elsüllyedt már az a szürke, csúnya, de valamiért mégis annyira szerethető betonteknő is, a Népstadion, és a helyére színes, csillivilli, de belőlem semmilyen érzelmet ki nem váltó katlant építettek – viszont ezt már tudom Puskásnak hívni. De elsüllyedt az a tipikus erzsébetvárosi kocsma is, legalábbis, mikor legutoljára arra jártam, már a lakat is rározsdásodott, úgyhogy itt sem fog soha többé olyan jellegzetes hangon csilingelni a tégelyben a bormerítő. A haverok is eltűntek már, ki valamelyik győri külvárosba, ki Angliába, ki pedig a hanságszéppusztai faluszélre a hatalmas gesztenyefák alá. Ide költözött már Szánthó Karcsi bácsi is, aki azt az eredeti, hamisítatlan és hamisíthatatlan hanságszéppusztai kerítésszaggatót gyártotta, így már ez az ital sem fog több zűrt okozni. Csak abban tudok bízni, hogy legalább az ilyen legendák megmaradnak az örökkévalóságnak, és akkor egy kicsit tovább maradhatunk mi is, miután már a nevünk is lekopik a gesztenyefák tövében álló kövekről.
