Mikor járt legutóbb az Operaházban?
A táncművész-koreográfus Seregi László nyolcvanadik születésnapjára rendezett gálaesten. Nem ma volt, szegény már tíz éve meghalt.
S ön miért nem a dalszínháznál kötött ki?
Mert a zongoratanárom hét nehéz év után feladta. Azt mondta apukámnak, aki karmesternek szánt, hogy ilyen tehetséges tanítványa még nem volt, de ilyen lusta sem. Kétségtelen, gyakorlás helyett rendszerint a Szent István parkban futballoztam.
Bezzeg a papa!
Édesapám, Hámory Imre nyolcvanhat bariton szerepet tudott, a legtöbbet Verdi operáiból. Svéd Sándorral együtt annál a Sergio Failoninál tanult Itáliában, aki a milánói Scala dirigense és az Operaház vezető karnagya is volt. (Lánya, a zongoraművésznő Donatella Oszter Sándor özvegye – a szerk.) Ám a papámnak sem ment minden simán. A második világháború idején kívánság-hangversenyt tartottak a Magyar Színházban Jávor Pállal, Karády Katalinnal, Kiss Manyival, Tompa Pufival, ha szabad a becenevén mondanom. Apukám elénekelte a Pajtás, pajtás, jössz-e velem? című indulót, ezért 1945-ben elmeszelték, lett belőle csősz, kanász és gyári munkás. Ötvenben rehabilitálták, de azzal a kikötéssel, hogy csak vidékre szerződhet. Szerencsére Debrecenben, ahol Oszvald Gyula, a kitűnő tenor – Oszvald Marika édesapja – is a társulat tagja volt, minden évben bemutattak két operát. Ám az igazi ovációt a családban az keltette, hogy apám 1957. január elsejétől végre visszakerült az Operaházhoz.
S merre tévedt a fia?
Tihanyban, a Fogasban voltam csapos. Majd elmentem pincértanulónak, s utóbb tizenhárom évet dolgoztam a Víg Matrózban, a Vígszínház szomszédságában. Naponta ott evett Andai Györgyi, Várkonyi Zoltán vagy Antal Imre mint vendég, és – ahogyan a régi színlapokon írták – sokan mások.
Ön is Stammgast lett a Vígben?
Túlzás nélkül mondhatom. Két darab emléke, ha már eddig megmaradt bennem, nyilván a halálomig elkísér. Az egyik Dürrenmattól A fizikusok, Bulla Elmával, Darvas Ivánnal, Tomanek Nándorral, Várkonyival. A másik a Képzelt riport a társulat ifjabbik részével,valamint az LGT-vel.
Innen eredeztethető a rengeteg színészfotó?
Nem, az egyrészt abból származott, hogy 1994-ben saját üzletet nyitottam Rákospalotán, és a Patika című tévésorozat epizódjait éppen akkor forgatták, méghozzá a vendéglő közelében. Koltai Róbert rendszeresen betért hozzánk; merem mondani, talán azért is, mert volt némi választék, előfordult, hogy 260 étel szerepelt az étlapon. Aztán a József Attila Színházban próbálni kezdték A miniszter félrelép című fergeteges darabot, és apukám idejéből eszembe jutottak az operaházi bemutatókat követő bankettek, amelyeket a Gundelben, a Kárpátiában, a Mátyás pincében rendeztek. Mondtam Robinak, én vállalnám A miniszter premierje utáni traktát. Léner Péter direktor örömmel fogadta az ajánlatot, az újságok meg felkapták a helyet. Az évek során így kerülhetett hetvennél több Kossuth-díjas színművész fényképe a Víg Kalmár falára.
Mind törzsvendég volt?
Nem. Akik rendszeresen bejártak vagy inkább kijártak, mert a Kalmár nem a Szent István körúton nyílt, mint a Matróz: Agárdi Gábor, Bajor Imre, Béres Ilona, Haumann Péter, Iglódi István, Kállai Ferenc, Kertész Péter, Mihályi Győző, Moór Mariannna, Tordai Teri, Újréti László, Zenthe Ferenc és Kern András, akivel hajdanán naponta együtt ballagtam a Sziget – ma Radnóti Miklós – utcai általános iskolába.
Miért adta el nemrégiben az üzletet?
Azért, mert a jobb térdemet kilenc év alatt nyolcszor műtötték. Fájdalmam már, lekopogom, nincs, de nem hajlik.
A roló előtt mi ment a legjobban?
A borjúláb és a hagymás rostélyos.
S mi volt a vendéglős kedvence?
Bármilyen pörkölt, nokedlival és uborkasalátával. A cicomás kajákat nem nagyon szerettem. Pedig dolgoztam a bécsi Mátyás pincében és New Yorkban is.
A Szent István parki zongorakerülésből kikövetkeztettem, hogy nem csupán a művészet, hanem a labdarúgás is megragadta...
Mi az hogy! Albert Flórián játékát imádtam a legjobban. Az első meccs, amelyet a Népstadionban láttam, az FTC–BVSC volt 1959 novemberében. Aznap nem ebédeltem, mert a mérkőzés háromnegyed tizenkettőkor kezdődött. A Fradi 5:1-re nyert, a Császár négy gólt ért el, és mind a négyet fejelte. Ferencvárosi rajongásom ellenére később jóban voltam az újpestiekkel, főként Solymosi Ernővel és Pető Gábor gyúróval, de ismertem Göröcs Jánost, Sóvári Kálmánt, Szusza Ferencet, akik – az MTK-s kakukktojás Sándor Csikarral együtt – a Pozsonyi úti Ipoly presszót látogatták naponta.
Mit szólt a válogatott szigetországi 4-0-jához?
Nagyon örültem. Megérdemelték a magyarok, megérdemelték az angolok. A britek nagy mellénnyel jöttek már Pestre is, és nem vették le azt Wolverhamptonban sem. Magunk közt szólva, már nem hittem, ünnepelhetek még ilyen gyönyörű győzelmet. Igaz, a válogatott java kint lett futballista, hiába nyomtak itt temérdek pénzt a labdarúgásba, az utánpótlás-nevelés minálunk megrekedt. Hajdanán húsz éves korára kész játékos – és micsoda játékos! – volt Albert, Bene, Farkas... Most meg hasonló a helyzet, mint a szakmunkásképzésben: nincs ember. Bár Wolverhampton óta merek reménykedni, hogy labdarúgóban mégis csak jobban állunk, mint pincérben vagy konyhalányban.
