Légrádi Gergely: Egy hajnyírás margójára

Hogy én mit kaptam anyádtól, fiam, amikor néhány milliméter híján kopaszra vágtalak… Bár foltos nem maradtál, és nem hagytam kisebb hajszigeteket a fejeden, de a végeredmény anyád számára felért egy hadüzenettel. A látványod bűncselekmény, közösen elkövetett bűncselekmény volt, méghozzá ellene. Különösen, amikor nem bírtam megállni nevetés nélkül. Rákérdezett. Mit rákérdezett? Számon kért és felelősségre vont.

Összeszorítottam az állkapcsomat, ahogy csak tudtam, de nem sikerült megállnom. Zárt szájjal csuklásszerű hangokat hallattam, és bizonyára kényszeredett vigyor ült ki az arcomra. Anyádnak persze fogalma sem volt, hogy nem rajta mulatok, hanem azon, milyen nagyot küzdöttem a fejeden, hogy az a végeredmény, amely őt annyira felbőszítette, előálljon. És azon, hogy te magadba roskadva, és mégis hősiesen tűrted a próbálkozásaimat. És talán azon is, hogy milyen suta hangok törnek elő belőlem az elfojtott nevetés maradványaként. Anyád első felindulásában közölte, hogy akkor most megnyír. Bizonyára értetlenség ült ki az arcomra, mert egy rövid hatásszünet után hozzátette, hogy megnyír, mármint engem, úgyhogy azonnal adjam elő a pajeszvágót, vagy mit, amivel összebarmoltam a frizurád. Majd meglátjuk, üvöltött, mit szólok, ha a saját fejemen látom viszont, amit Andrissal műveltem. Gondoltam, az lehet, hogy összebarmoltam a hajad, de frizurának aligha nevezhető, ami a fejeden maradt. Értékelését így bóknak vettem, és egyúttal azt láthatta rajtam, hogy elgondolkodom, ami annak volt köszönhető, hogy soha nem hallottam még anyád szájából azt a szót, hogy összebarmolás. Mindezt nem kötöttem az orrára, inkább vettem a bátorságot, és anyád egyik levegővétele alkalmával hirtelen azt találtam mondani, hogy jó, akkor hozom a vágót. Anyád rám meredt, keze mozdulat közben állt meg a levegőben. Csupán a fújtatása hallatszott. Úgy tűnt, mind a ketten azt hallgatjuk, ahogy levegő után kapkod. Nem sípolva, inkább dühösen. Aztán azt, ahogy megpróbálja elfojtani a zakatolást. Miután ez láthatóan és hallhatóan nem sikerült neki, így az egyik mély lélegzetvételnél taktikát váltott, és benntartotta a levegőt. Lezárta a tüdejét és egyúttal bezárta a dühét. Se ki, se be. Csend lett. A fújtatás megszűnt, ellenben egyre jobban kirajzolódtak az erek a nyakán, és a szeme nem csupán a meglepettségtől lett egyre dülledtebb. Arra gondoltam, szólok, hogy ez nem ér meg ennyit, inkább vegyen levegőt, de mire rászántam volna magam a kérésre, köhögési roham oldotta meg a helyzetet. Sajnáltam az egészet, nem akartam ilyen méltánytalan helyzetbe hozni. Úgy tűnt, hogy időközben anyád megérzett valamit a helyzet abszurditásából. Ahogy abbamaradt a köhögés, úgy lassult le mellkasának zakatolása, ereszkedett le a karja, és olybá tűnt, nem tudja, mi tévő legyen. Ritkán láttam ilyennek. Védtelennek, kiszolgáltatottnak. Lehet, hogy többet magyarázok a képbe, a képhez tartozó emlékbe, mégis, úgy tűnt, szeretetre vágyik. Úgy éreztem, jólesne számára némi segítség. Valamiféle együttérzés. Közelebb léptem, és már útnak indítottam a kezem, hogy megérintsem, megfogjam a kezét, amikor nyugodt, már-már acélszürke hangon közölte: ha együtt vagytok, inkább olvassatok. Azzal ellépett mellőlem, és otthagyott. Én a hűlt helyét néztem, az imént még ott állt valójának agyamba égett mását, akinek jólesett volna az érintés. Az én érintésem. Aztán a kezemet néztem, ahogy dolgavégezetlen visszatér a csípőm mellé, ahonnan az imént felemelkedett.