Ritka nézőpontokból, az apa-lánya viszonyt boncolva közelíti meg Kalapos Éva Veronika második felnőttregénye a válás igencsak érzékeny témakörét. Méhkasba nyúl ezzel, hiszen aligha van olyan olvasó, akinek így vagy úgy ne lenne véleménye a témáról, ne lenne egy vagy több története – akár érintettként – eldurvuló válásról, elmérgesedett osztozkodásról a gyerekeken, akik sokszor akaratlanul is eszközeivé és fő csataterévé válnak a szülők harcának. Az egyedülálló anyák nehézségeiről – nagyon helyesen – talán egyre több szó esik. A középkorú, elvált, egyedülálló apa viszont általában a második kamaszkorát élő, gondtalan férfiként jelenik meg az emberek fejében és a hétköznapi beszélgetésekben, akinek könnyű dolga van, hiszen alig van a gyerekkel, minden adott, hogy új életet kezdjen. A regény igyekszik ezt a toposzt lebontani, és megmutatni; hogyan omolhat össze egy férfi világa, amikor a felesége teljesen váratlanul bejelenti, elköltözik a közös lányukkal együtt.
A regény két idősíkban, apa, majd lánya szemszögéből mutatja meg azt a fájdalmas folyamatot, melynek során nem is olyan lassan családból szinte teljesen idegenekké válnak egymás számára. A 2009-es történetszál az apa összeomlására fókuszál, ahogy teljesen kicsúszik a lába alól a talaj a felesége és az akkor 10 év körüli Alexa távozásakor. Egy évtizeddel később a táncosnak tanuló lány egy fontos megmérettetésre készül, miközben az életét kiforgatja a négy sarkából az apjával való kapcsolatának újraértékelése. Bitter Bálint egy hangfelvételt küld a lányának, amit a különválás idején a pszichológusa kérésére rögzített, hogy az egyébként szófukar férfi így próbálja kibeszélni az őt feszítő érzéseket, enyhítendő kínzó pánikrohamait.
Ez a hangfelvétel az egyetlen kapcsolódás a két idősík között, a két fő karakter nem is találkozik a regény 2019-es „jelenében”, míg az apa alakját korábbi idősíkban ismerjük meg, Alexa személyisége, érzései felnőttként tárulnak elénk. Kalapos Éva Veronika ugyanakkor sok mindent az olvasó fantáziájára bíz, érzékletesen és érzékenyen megírt epizódszerű jelenetekből épül fel a történet, de nem rág szájba semmit. A hol szépséges és határozott nőként, hol manipulatív, toxikus anyaként ábrázolt Bara képe is inkább csak hologramként tárul a szemünk elé. Mint ahogy arról is csak utalásokból értesülünk, hogy mi történhetett az eltelt időben. A láthatást övező játszmák, a ritkuló találkozások, a lelki és fizikai távolság növekedése, majd az „új élet” csak utalások szintjén vannak jelen a szövegben. Tulajdonképpen a folyamat két végpontját látjuk élesen, kibontva, a mellékszereplők pedig jól árnyalják a fő karakterek személyiségét. Szép és kifejező hátteret ad a táncos lány lelki vívódásainak az előadásra készülő koreográfiájának állandó változása és a környezetéből arra érkező reakciók.
Emellett Kalapos Éva Veronika több érzékeny társadalmi kérdést is témájává tesz anélkül, hogy sulykolna vagy didaktikussá válna. Alexa leszbikus, egy Benesha nevű afrikai származású lánnyal él együtt, aki szintén táncos. De ez a kérdés csupán annyiban van problematizálva, amennyiben ennek elhallgatása tovább növeli a távolságot Bálint és Alexa között, egy újabb tényező, ami nehezíti az újra közeledést. A szexuális, etnikai kisebbségek helyzete és a mentális betegségek kérdése nincs túlhangsúlyozva, csak éppen akkora hangsúllyal van jelen a történetben, amennyire egy egészséges társadalomban kellene. Amit viszont egyáltalán nem hagy homályban az író, az a lelki vívódás, amit a szereplők átélnek és az elszakadás okozta sebek. A regény fő kérdése, hogy lehetséges-e a gyógyulás, van-e még visszaút egymáshoz, ennyi eltelt év után. (Athenaeum, 2021, 263 o.)
