Forgács Imre: Vesztesek és vesztesek

Az orosz-ukrán háború 128. napján is teljes a bizonytalanság. Az áldozatokról szóló „hivatalos” adatokat nem lehet komolyan venni. A feltehetően már több százezer katona és civil életét követelő harcok végét pedig végképp nem tudja megjósolni senki.

Európa lassan belefárad az értelmetlen pusztításról szóló hírekbe, ami abból is látszik, hogy az agresszor Oroszország és a megtámadott Ukrajna közötti különbség sokak számára egyre inkább elmosódik. Ami viszont biztos: a háborúnak csak vesztesei lesznek, és a harcok által közvetlenül nem érintett nyugati világ talán még mindig nem érzékeli a drámai gazdasági következményeket.

Érthető, hogy az ukrán tragédia a nemzetközi kérdésekkel foglalkozó világsajtóban is mindent visz, s a hosszútávú hatások mérlegelése „divatos” témává vált. A tekintélyes amerikai magazin, a Foreign Policy szerzője (Adam Tooze) például úgy látja, hogy a háború előtti állapotokhoz már soha nem fog visszatérni a világgazdaság. Igaz, a kereskedelmi kapcsolatokat és a beszállítói láncok jó részét már a Covid évei is szétzilálták. A háború hatására azonban tovább csökken a befektetők bizalma és a II. világháború óta már elfeledett méreteket ölt a globális energia-, élelmiszer-, illetve a – mindezekkel együtt járó – pénzügyi válság.

A harcoló felek a legnagyobb vesztesek

A háború legnagyobb vesztese érthető okokból a megtámadott Ukrajna. A kioltott emberéletekről, a több milliós menekültáradatról, a civil lakosság, különösen a gyermekek szenvedéseiről természetesen nem készül gazdasági statisztika. A hírügynökségek prognózisai azonban enélkül is sokkolóak: a Reuters az ukrán gazdaság visszaesését 2022-ben mintegy 40 százalékosra jósolja. Emellett az orosz hadsereg által barbár módon lerombolt civil infrastruktúra (utak, közművek, lakónegyedek) majdani helyreállítására vonatkozó becslések az ország teljesítőképességét messze meghaladó, sok száz milliárd dolláros összegekről szólnak.

A háború teljes értelmetlenségét az is jelzi, hogy Oroszország – a katonai áldozatok mellett – gazdasági értelemben is csak veszíthet. A közgazdászok egy része meglehetősen szkeptikus a szankciós politika hatékonyságát illetően, de az a partnerek eltérő gazdasági ereje miatt idővel mégis eredményes lehet. A külkereskedelmi kapcsolatok az EU-val régóta aszimmetrikusak, és Moszkva számára – különösen az áruszerkezet eltérő összetétele miatt – sokkal fontosabbak. A kereskedés megszakítása különösen fájdalmas a fejlett technológiát képviselő területeken, ahol az alkatrész-utánpótlás leállása Oroszországban egész ágazatokat is megbéníthat. A globális fizetési rendszerből (SWIFT) való kizárás nemcsak a bankrendszer részleges megbénulásához vezethet. A pénzügyi kapcsolatok ma már oly mértékben nemzetek felettiek, hogy a kizárás következtében a rubel árfolyama a világgazdaság szereplői számára egy ponton érdektelenné válik és – még ha erősödik is – piaci értéke már csak jelképes lesz. A Bloomberg közlése szerint Oroszország technikai értelemben fizetésképtelenné vált, miután egy 100 millió dolláros lejárt kötvénytartozását a szankciók miatt nem tudta kiegyenlíteni. A legnagyobb veszteség azonban mégis abból adódik, hogy a nyugati világcégek sorra hagyják el Oroszországot, ami hosszútávon is a GDP drasztikus csökkenéséhez vezethet. A legutóbbi előrejelzések szerint az orosz gazdaság 2022-ben a legjobb esetben is mintegy 10 százalékkal zsugorodik, de a visszaesés mértéke a háború elhúzódása esetén ennél sokkal nagyobb is lehet.

Európa energiafüggősége

Az elmúlt hónapokban bebizonyosodott, hogy a magyar kormány az uniós szankciók többségét politikai megfontolásból megszavazza. Ugyanakkor a „kormányközeli” médiában elhangzó tudósítások és kommentárok azt sugallják, hogy Orbán Viktor változatlanul Putyint támogatja. A „nemzetmentő” többnyire azzal érvel, hogy a szankciók hatástalanok, mert Európa energiafüggősége miatt a veszteség a tagállamok oldalán a nagyobb. Az uniós szankciós politika azonban a valóságban 2014, a Krím orosz megszállása óta napirenden van, s tételezzük fel, hogy a 26 tagállam, valamint az Európai Bizottság szakértői annak lehetőségeivel és korlátaival egyaránt tisztában vannak. Senki nem vitatja például, hogy „az átállás”, vagyis a fokozatos leválás az orosz gáz- és olajimportról technológiai értelemben is meglehetősen bonyolult, emellett lakossági áldozatokkal is járó feladat. Az is ismert, hogy a tagállamok – a ráutaltság mértékétől függően – az energiarendszerük átalakításához jelentős összegű uniós támogatásokat kaphatnak.

A magabiztos nyilatkozatok ellenére az orosz energiaszektor átállítása nem kevésbé bonyolult és meglehetősen költséges folyamat. Az európai kiesést például Kína a szállítási kapacitások szűkössége miatt sem tudja átvállalni. További nehézség, hogy az olyan nagyfogyasztó, mint India az orosz energiahordozók feleslegének megvásárlásáért jelentős árengedményeket kér. Szakértői vélemények szerint az orosz energiaipar egyébként sincs túl jó állapotban, miután egyre kevesebb a még nyereséggel kitermelhető olaj. Ha a nyugati magáncégek nem kezdenek új feltárásokba, illetve a szektor alkatrész-utánpótlása a szankciók miatt elmarad, akkor a jelenlegi kitermelés szükségképpen csökken. Az egyes lelőhelyek leállítása technikailag is összetett feladat, emellett az adott régióban mindenképpen növelni fogja a foglalkoztatási gondokat.

A szegény országok csődközelben

A néhány hónap alatt globálissá vált gazdasági háború megvívásához elsősorban a gazdag országok, mindenekelőtt az Európai Unió és az Egyesült Államok rendelkeznek megfelelő technológiai és vagyoni eszközökkel. Nem véletlen, hogy Mario Draghi, olasz miniszterelnök már márciusban az Unió kollektív fellépését sürgette: szerinte a leggazdagabb uniós tagállamok költségvetése sem elegendő ahhoz, hogy „nemzeti” alapon kezeljék a háború miatt előállt súlyos gazdasági és társadalmi feszültségeket. A Covid-válság is megmutatta, hogy a rendkívüli helyzetek rendkívüli – és főleg uniós szinten összehangolt – kormányzati intézkedéseket követelnek. Ilyen volt a költségvetési hiánycélok Bizottság általi átmeneti felfüggesztése, vagy több tagállamban a rendkívüli bértámogatások rendszere. A helyreállítási alapnak a közös kötvénykibocsátással fedezett uniós finanszírozása pedig igazi történelmi áttörést jelentett.

2022-ben azonban gyökeresen megváltozott a világgazdasági helyzet. Az ukrajnai gabonaszállítások orosz blokkolása a legszegényebb országok lakóit éhínséggel fenyegeti. Emellett az infláció újra világjelenséggé vált, és emiatt a laza monetáris politika már nem tartható fenn tovább. Az elszabaduló nyersanyagárak is gyorsítják a pénzromlást, és a FED, valamint az Európai Központi Bank beindult kamatemelései leginkább a már eddig is eladósodott államokat sújtják. A Világbank értékelése szerint 35 országnál fennáll az adósságválság közvetlen veszélye, s a „közepes jövedelműek” közül Argentína, Libanon, Venezuela, Zambia és Ecuador már fizetésképtelenné vált. Egyes szakértők a nemzetközi pénzügyi rendszer átfogó reformját (például az adósságok észszerű átstrukturálását) sürgetik és – 1944-hez hasonlóan – egy újabb Bretton Woods-i megállapodás szükségességét hangoztatják.

Érdekek és értékek

Mindezek alapján sok érv szól amellett, hogy az azonnali tűzszünet és a béketárgyalások megkezdése az egész világ érdeke. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. Vlagyimir Putyin háborús bűnös, aki a Krím 2014-es lerohanását követően újabb területszerző katonai akciót indított egy szuverén európai állam ellen, megsértve ezzel az ENSZ Alapokmányát és a nemzetközi jogot. A II. világháború után, a hidegháború éveiben a nagyhatalmak számos válságot átéltek, de először fordul elő, hogy egy hivatalban lévő elnök nyíltan fenyegeti atomháborúval a Nyugatot. Emellett az Európába irányuló orosz energiaszállítások akár idei teljes leállítása sem zárható ki – legalábbis a Nemzetközi Energiaügynökség vészforgatókönyve szerint. Márpedig ez a lépés 2022 nyarán az uniós energiapolitika teljes átállítását tenné szükségessé. Az „azonnali energiaháború” azt jelenti, hogy az uniós tagállamok a súlyos ellátási nehézségeiken jó esetben is csak valamennyi kapacitásuk és erőforrásuk összekapcsolásával, egy mindmáig ismeretlen, közös elosztási rendszer bevezetésével tudnának úrrá lenni.

Az Egyesült Államok és az uniós tagállamok többsége többször is kijelentette, hogy meg fogja védeni a jogszabályokon és demokratikus értékeken nyugvó, a II. világháború óta létező nemzetközi rendet. Ennek érdekében azonban a Nyugat – a komolyan veendő atomfenyegetés miatt – csak kellően átgondolt módon és a kormányok szoros együttműködésével cselekedhet. A sajtóhírekből például nem derül ki, hogy Kalinyingrád szállítási útvonalainak minapi lezárása egyeztetett NATO-lépés volt-e, vagy az csupán a litván kormány „magánkezdeményezése”. Ha ez utóbbi történt, akkor az súlyos felelőtlenség, mert Kalinyingrád esetében Oroszország hivatkozhat arra, hogy a volt Königsberget az 1945. évi Potsdami Szerződés alapján birtokolja, így a nemzetközi jogot ezúttal egy NATO-tagállam sértette meg.

Nehéz kimondani, de a Nyugatnak azzal is számolnia kell, hogy a hősiesen védekező Ukrajna ebben a háborúban – az orosz hadsereg sokszoros túlereje miatt – csupán a harctereken nem győzhet. Az összehangolt szankciók és a közös diplomáciai erőfeszítések viszont idővel meghozhatják a sikert. Talán ennek első jele, hogy Putyin sem ellenezte, amikor Ukrajna hivatalosan is az EU-tagjelöltek egyike lett.