A mellékelt fényképen látható úr előtt egy sör és egy pohárka unikum helyezkedik el, aminek az az oka, hogy a fényképen látható úr a sört csakis unikum mellé issza meg, magában soha. De hadd legyek egészen pontos: ő az unikumot „sörrel kíséri el” – az idézőjel azért fontos, mert ezt a szép kifejezést tőle kölcsönöztem.
A fényképen látható urat egyébként az újságíró szakmában mindenki ismeri, s ha az olvasók közül valaki nem ismerte volna föl, a neve alapján egészen biztosan bólintani fognak: hát persze, ismerjük! Igen, ismerjük és szeretjük, mert ő Tódor János, a régi, nagy „újságíróbölények” egyik utolsó, de már sajnos kihalófélben lévő példánya, s mivel Tódor kolléga 2005 óta Balatonbogláron él, magamban „boglári bölénynek” neveztem el.
Ami meg az „újságíróbölények kihalását” illeti, sajnos ebben nincsen semmi vicces – valóban egyre kevesebben vannak azok a hírlapírók, akiket a valóság megszállott megismerésvágya hajt, akik kíváncsiak az Emberre és a Társadalomra, valamint a társadalomban élő ember privát problémáira és közösségi konfliktusaira, örömeire és bánatára, életére és halálára, egyszóval mindarra, amit valóságnak lehet nevezni, s amit meg lehet írni, mert érdemes megírni, mert meg kell írni: hiszen a nagybetűs Téma megírhatatlanul nem maradhat.
Vannak még hozzá hasonló, kihalófélben lévő újságíróbölények, ilyen Szegeden Tanács István, Pécsett Ungár Tamás, Győrben Hajba Ferenc, Egerben Doros Judit, Debrecenben Porcsin Zsolt, Pesten Tamás Ervin, de a névsort gyorsan abbahagyom, nehogy megsértsek valakit, aki most nagy hirtelen nem jut eszembe.
De Tódor Jánosra visszatérve: Balatonboglárra csakis miatta mentem el, mert szerettem volna sörözni és beszélgetni vele a privát problémáinkról és közösségi konfliktusainkról, örömeinkről és bánatainkról, egyszóval mindarról, amit az életünknek lehet nevezni. Ha még élet ez, mármint újságíróilag. Hiszen azt tapasztaljuk mindketten, hogy lassan kicsúszik alólunk az a sajtóvilág, amelyben felnőttünk – nem csoda, hogy az efféle csúszás közepette az ember belekapaszkodik egy sörös korsó fülébe, hogy legalább az ne csússzon ki a kezéből
S ha már élet: Tódor Jánostól egészen meglepő dolgokat tudtam meg. Azt például el tudják képzelni, hogy pécsi egyetemista korában egyszer nem más vizsgáztatta, mint Závada Pál, az egyik legnagyobb ma élő prózaíró? Azt elfelejtettem megkérdezni, hogy János hányasra vizsgázott – cserébe elárulom, hogy a pécsi egyetemen ismerkedett össze egy másik remek prózaíróval, Kerékgyártó Istvánnal, s ha már az irodalomnál tartunk, János gimnazista kora óta ismeri Parti Nagy Lajost, Balatonbogláron pedig egy másik íróval, a szintén ott élő Podmaniczky Szilárddal osztozik.
De önök most egy sörtárcát olvasnak, bizonyára nem az irodalomra kíváncsiak, hanem a sörre. Nos, ami a sört illeti, Jánostól tudtam meg, hogy annak idején kis üveges nyugati sört Pesten először a MÚOSZ régi, Andrássy úti székházában lehetett kapni, majd a Batthyány téri Angelika presszóban. Igaz, mint említettem, János nem sörös, hanem „sörunikumos”, azaz sört csak akkor iszik, ha valami rövidet, legtöbb esetben nem is unikumot, hanem vodkát kell lekísérni (pontosabban: elkísérni) vele.
Balatonboglári beszélgetésünk alkalmával János elmesélte, hogy az „unikumsör” hagyománya még a nyolcvanas évekből származik, amikor az újságírók unikumot ittak, és sörrel „csapatták szét” – ami megint csak szép kifejezés, a „szétcsapatás”. Ami újabban már nem szokott gyakran előfordulni, tekintettel arra, hogy János nyugdíjas ember, oda kell figyelnie az egészségére, különben úgy jár, mint Hajnóczy Péter, akivel egészen különös kalandokat élt át Pesten – mondanom sem kell, hogy kettejük közös kalandozásait egyrészt az irodalomról való beszélgetés, másrészt az alkoholfogyasztás határozta meg, ez utóbbiban inkább Hajnóczy úr jeleskedett, ami sajnos korai halálhoz vezetett – de hát mindennek ára van. A halál nem a semmiért lovagolt ki Perzsiából – annak a lovaglásnak meg kellett fizetni az árát.
S ha már a „szétcsapatás” esete szóba került: Tódor János annak idején Petri Györggyel több alkalommal sörözött a már említett Angelika presszóban, s amikor a sör mellé ki akart kérni egy kis vodkát – tudván tudva, hogy Petri is vodkázik –, a költő halkan azt mondta neki: „langsam”. Majd titokban elővett a táskájából egy üveg vodkát, s hozzátette: „hozott anyagból dolgozunk”.
Na, tessék, már megint az irodalomnál vagyunk. Hogyan lehet ez, ha egyszer ez egy sörtárca: hát úgy, hogy Tódor úgy ír, mint egy szépíró, akarom mondani az ő riportjai a szerző elképesztő íráskészsége miatt inkább már novellák, semmint újságcikkek – s csak azért nem lehet a riportjait novelláknak hívni, mert ez utóbbiak fiktív történetek is lehetnek, míg a riportokat, akármennyire jól vannak megírva, mégiscsak a valóság hitelesíti. Úgyhogy ajánlom figyelmükbe János legújabb, Rendőri intézkedés alá vonva című könyvét, amely a vírusjárványtól sújtott Magyarországról szól. Én már elolvastam, s azt kell mondjam: kötelező irodalom!
