Most már talán elárulhatom: a kétezres években mindent megtettem azért, hogy a Hadtörténeti Múzeum ne kaphassa meg az Év Múzeuma címet. Ők minden évben pályáztak, én meg mint bizottsági tag minden évben megnéztem a kiállításaikat, és megállapítottam, hogy jé, a második világháborús fronton még mindig nem voltak munkaszolgálatosok. A tárlatok persze érdekesek voltak, csak épp az egészet belepte valami ludovikás nosztalgia, amitől futkosott a hátamon a hideg.
Innen nézve a sors iróniája lesz, ha a kormány valóban kiköltözteti a múzeumot évszázados helyéről, a várbeli Nándor laktanyából, csak mert a milliárdos hadivállalkozó új miniszter úgy érzi, ott jobb helye lenne a minisztériumának, mint a bűnös Pesten. Mintha volna abban egy leheletnyi következetlenség, hogy a Természettudományinak azért kell Debrecenbe hurcolkodnia, mert a ludovikás szellemet muszáj feléleszteni az épületében; az ugyanezen hagyományt a gyurcsányi rémkorszakban is lelkesen ápoló gyűjteménynek meg azért kell akár Székesfehérvárig retirálnia, mert pechére a Várban van.
Kétségtelen persze, hogy pont a hadügyminisztérium egykori épületét nem építik újjá a Karmelita környékén, de a Honvéd Főparancsnokságot igen, így Szalay-Bobrovniczky nagyméltóságú úr akár ott is berendezhetné az irodáját. Vagy az egykori külügyminisztériumban, esetleg a József főhercegi palotában, amelyeket már ugyancsak újraépítenek, egy szót sem vesztegetve a megálmodott funkciójukra. És ott van az ürességtől kongó egykori helytartótanácsi tömb is, amelyből hét évvel ezelőtt kellett lóhalálában kitenni az MTA intézeteit: úgy tudni, Pintér Sándor ellenállásán bukott meg a Belügyminisztérium odaköltöztetése.
Pintér persze már megdolgozott azért, hogy néha józan lehessen, a kormány egyik benjáminjának azonban még bizonyítania kell.
Ezért igazán nem nagy ár, hogy egy újabb múzeum szedje a sátorfáját. Sőt az sem baj, hogy csak összepakol, aztán vár a jobb időkre. Miért, az öt éve bezárt Iparművészeti, ahol még neki sem fogtak a felújításnak, hiányzik valakinek?