Almási törzshelyünkön, a Pozsonyi úti ivóban támasztotta a pultot. Beintegettem neki a sörbár kirakatán. Széles mosolyra derült az arca. Néhány pillanattal azelőtt csak nézett ki az üvegen az egykedvűen, sietősen haladó járókelőkre, akik csak mentek, mentek az ablak előtt. Nem akadt most ismerős, akivel szóba elegyedhetett volna, pedig Almásit az utóbbi években, mióta kevesebbet dolgozott, ez éltette, tartotta fenn, derítette jókedvre egyedül, ha mesélhetett, és akadt, aki meghallgatta.
Hosszú élete során dolgozott könyvkiadóban, kémiai kutatóintézetben, volt tengerész és külkereskedő, kísérletezett napenergiával és bioélelmiszerrel, sőt még színdarabokat is írt, vagy legalábbis adaptált egy-két amerikai regényből. De hogy színinövendék is lett volna, erről most hallottam először, amikor letelepedtünk a felszabadult két székre. Nem emlékeztem utóbb, megkérdezte-e, hogy vagyok, honnan jövök, vagy hová tartok, van-e időm egyáltalán meghallgatni. Könnyen lehet, hogy mindezt elmulasztotta, de amilyen elánnal kezdett bele a történetbe, fel sem tűnt. Almási közlési vágyát nem tudták megzavarni a hétköznapi élet kínosan ismétlődő, elfásító rutinjai.
– Nem is meséltem még magának rövid színészi pályámról? Egy szavalóversenyen kezdődött. Ott fedeztek fel. Mozgalmi rendezvény volt, az ötvenes évek elején. Megkérdezték, volna-e kedvem jelentkezni a főiskolára. Megszólalni is alig tudtam a megtiszteltetéstől. A felvételin egy orosz forradalmi költő versét adtam elő. Rátkai Márton leállított. Azt hittem, vége, ki vagyok rúgva. De nem. Almási elvtárs, mondta Rátkai, képzelje oda magát az elégedetlen tömegbe, képzelje el, hogy fel akarja bujtani őket, és forradalmi hangulatot idéz elő… Nekem se kellett több, addig visszafogtam magam. Láttam egy széket félretolva, felkaptam, a színpad közepére vittem, és felugrottam rá. Elengedtem magam, széles mozdulatokkal gesztikuláltam, mint egy kikiáltó, aki a piacon beszél. Ripacskodtam, hangoskodtam… Nem ragozom, felvettek.
Akkor ősszel ismerkedtem meg egy lánnyal. Jött a tél, moziba jártunk, hova máshova mehettünk volna. Szerettük a mozit és egymást, csak, ugye, nem nagyon lehettünk sehol kettesben. A moziban, persze, igyekeztünk az utolsó sorba ülni, de nem mindig sikerült. Azért akkor se nagyon zavartattuk magunkat, ha kissé előrébb ültünk – fátyolosodott el a tekintete, mint akiben, ebben pillanatban, ahogy szavakká formálta, hatvan év után, kiélesedett az emlék.
– Ahogy elsötétedett a nézőtér, összebújtunk. Nem akarom részletezni magának, mindenesetre, ahogy ott egymásba merültünk, egyszer csak sziszegni kezdett mögöttünk egy asszony. Nem tudom, volt-e már ilyen helyzetben… Kínos, nagyon kínos. Lejjebb csúsztunk, amennyire csak lehet. Összehúztuk magunkat, de elég nagy haja volt a barátnőmnek, úgyhogy amikor legközelebb összehajoltunk, még egyszer ránk pisszegett a nő. Sejtheti, hogy bedühödtem, hátra akartam fordulni, hogy kiosszam, de a lány lefogott. Legalább ne a film közben, kérlelt. Rendben, mondtam, kivárom a film végét. Kuncogott az indulatomon, de tetszett neki, hogy lovagiasan védem az érdekeinket. Megfogadtam, hogy utána beolvasok a nőnek, aki nyilván irigységből, féltékenységből zavart meg bennünket. Nem is nagyon tudtam koncentrálni a filmre, csak arra, hogy milyen ironikus mondatokkal semmisítem majd meg az életünkbe illetéktelenül beavatkozót. A vége főcímnél már tuningoltam magam, s ahogy kigyulladtak a fények, felpattantam és hátrafordultam.
Abban a pillanatban láttam, hogy a mögöttünk sziszegő hölgy Major Tamás partnere, aki mellette ül. Tudja maga, ki volt az a Major? A Nemzeti Színház igazgatója és főrendezője. Színházi atyaúristen, élet és halál ura. Ha kétségem lett volna, akkor abból, ahogy felsegítette a kabátját, egyértelműen kiderült, hogy a felesége. Beck Judit festő, Radnóti hajdani titkos szerelme. Amit akkor még nem tudhattunk. Major felnézett, én pedig zavaromban összevágtam a bokám, és derékból meghajoltam: – Tiszteletem, Rektor elvtárs! – Almási, hogy bemutassa az egykori meghajlást, ültében előre hajolt a háromlábú széken, de az megbillent. Elkapta a pultot, én meg őt, és együttes erővel visszabillentettük.
– Képzelheti azt a szituációt. Csak néztem, mint a moziban. Major persze csak biccentett, de a lány, akivel voltam, utóbb a mozi előcsarnokában kinevetett – bólogatott derűsen.
Nem értettem, miért ilyen vidám a kínos történettől, de a mosoly csak nem tűnt el a szája sarkából. Hatásszünetet tartott. Kérdőn néztem rá.
– Kinevetett, de azért megbocsátott, hogy nem álltam a helyzet magaslatán. Hatvan éve a feleségem. Na, megér ez magának egy sört?
