Ne tévesszen meg senkit, a finn eredetű Tarja Kauppinen név valójában egy igen tehetséges magyar szerzőt rejt, akinek a debütáló, A nép igazsága című regénye még a pályakezdő alkotók megjelenését támogató [bekezdés]-díj elnyerése révén valósulhatott meg, és később is igen szép elismerésekben részesült. Idén pedig végre megjelenhetett annak folytatása.
A rendszer ellensége, akárcsak az előző, a kitalált félközépkori Havasfelföld velejéig romlott és kisstílű világában játszódik, ahol a bűn, a gonoszság és az intrika az úr, ahol a politikai korrektség még a mesékben sem létezik, a legrettegettebb félelem pedig a Világszabadság beköszönte. Itt ismerhetjük meg a hősnek bizonyára csak hazudva nevezhető szereplőinket, a kissé együgyű, az életben csetlő-botló hentesfiút, Leiden Ahnenstolzot, aki a tolkieni világból ismerős tündékhez hasonlóan hegyes fülű, ám fekete bőrű zwelfek fajtájából származik; az egyed- és világuralomra törő Gyehenna Magiszterét; a könyvtárosból lett uralkodónőt, Dorannát; az állandó intrikus Rafinesse kancellárt; valamint az igazi antagonistát, Tarja Kauppinent, a korcsmáros katonaszökevényt. A szerzői névvel való kísérteties rokonság természetesen nem a véletlen műve: a regényeket egyrészt Tarja Kauppinen visszaemlékezéseiként olvashatjuk, másrészt „ez az egyik legelterjedtebb női név [Havasfelföldön], olyannyira, hogy a »bárki« szinonimájaként a köznyelvben is meghonosodott”. A játék tehát csúcsra járatott. Ezen a zordon, havas tájon egyébként is az fog a legmagabiztosabban járni, aki a reggeli könyves fehérjeturmixát Terry Pratchett, Rejtő Jenő, Cserna-Szabó András és Andrus Kivirähk könyveiből készíti, de erről a reményvesztett helyről és még reménytelenebb figuráiról bizony még Bodor Ádám világa is eszünkbe juthat. Igazi karneváli, felszabadító, szatirikus irodalmi zsonglőrködés ez, melynek alighanem Az aranyszamár és Simplicissimus is a távoli rokonai.
A rendszer ellensége tehát szerves folytatása az előzményregénynek, de ez ne riasszon el senkit, ugyanis a kötet olvasható önállóan, ráadásul a prológusban némi felzárkóztató összefoglalót is kapunk a szereplőkről és az eseményekről. A monumentális első kötethez képest a második kissé visszafogottabbnak tűnik, de jót is tett e „szűkszavúság”. A túlzás határán egyensúlyozó humor kissé megzabolázódott, és ettől jóval befogadhatóbb is lett ez a világ. Az új regény ezúttal a trónbitorlás bonyodalmai körül forog, kezdetben a románcos szálak miatt lassabban pörög fel ugyan, de aztán igazán beindul a regény cselekménye. Cserébe már az elejétől élvezhetjük azt, amiben a szerző igazán erős. Tarja Kauppinen rendkívül gazdag szókinccsel rendelkezik, és akkor van elevenében, amikor tovább részletezi Havasfelföld rablóvilágát vagy pedig új szereplőket kell színre léptetnie. Pillanatok alatt tud egy-egy jelzővel, szófordulattal bemutatni karaktereket és helyeket, érződik, hogy a szerző az utolsó szegig látja maga előtt kitalált világát. Legyen szó a Didergő Vándor nevű fogadó beomló reterátjáig vagy egy rejtélyes répadrog következtében megvalósuló, akár Mátrix-paródiaként is olvasható látomásos jelenetről. Minden humora ellenére A rendszer ellenségének a háttérben azért mindig is ott húzódnak az igazán kényelmetlen kérdések: vajon mik is működtetik a világtörténelem (és benne egy ország sorsának) alakulását, egy túlvilági alak machinációja, a nagyravágyó emberek pitiáner uralkodási vágya, hősies megváltók diadalmas tettei, vagy épp ellenkezőleg, egy csokor együgyű ember szerencsétlen csetlés-botlásának nem is feltétlenül szándékolt következményei? A válaszokat természetesen a fogadó címére várják az olvasóktól.
Bár merő kíváncsiságból legközelebb szeretnék már más témákról is olvasni a szerzőtől, mégis, remélem, nem ez volt az utolsó utazás, és folytatódnak tovább a kalandok Havasfelföldön is. (Napkút, 2022, 378 o.)