Amitől félt, bekövetkezett. A lánya kijelentette, hogy sehol máshol nem hajlandók megünnepelni Noel születésnapját, csakis otthon, mert a gyereknek az a legjobb. Elfogadta a magyarázatot, pedig tudta, hogy ezzel kizárja magát az ünneplésből. Karácsony után meghalt a férje, nem volt ki vezesse a kocsit. Pedig nem adta el, ott állt most is a szín alatt. A szomszéd már kétszer is elfuvarozta vele a kórházba, de erre nem merte megkérni. Nem is tartotta volna helyénvalónak. Még ha megfizeti, akkor sem.
Majomszeretettel csüngött az unokáján. Felnőtt lánya és fia túl sokszor, túl keményen szúrtak oda neki ahhoz, hogy az irántuk érzett szeretete időtálló legyen. Amúgy is, úgy, ahogy ő tudott szeretni, csak a gyerekeket lehet. Óvó, egyben birtokló szeretet volt ez, önző, kisajátító. A szülők egy darabig elnézték neki, de sokáig nem tudták. Megsemmisítette őket a gyerek előtt, szinte elidegenítette. És még azt is beleképzelték, hogy bosszúból teszi, amiért ők már nem szeretik úgy, ahogy kiskorukban elvárta tőlük.
Tudta, hogy férje halálával csapdába esett. Azt a majdnem háromszáz kilométert semmilyen módon nem lesz képes megtenni, mert a vonatot, buszt ifjúkorában sem szokta, most meg pláne nem. Vezetni tudott valamikor, és ügyelt rá, hogy lejárni készülő jogosítványát minden alkalommal megújíttassa, de igazi rutint sohasem szerzett. Férje a házasságuk után nem engedte a volán mögé ülni, mert féltette az autóját.
Naponta kerülgette a Suzukit a szín alatt. Patyolattiszta volt kívül-belül, üzemanyagtankja színültig feltöltve. Amikor a szomszéd Sanyi a kórházba vitte, figyelte, hogy csinálja – semmivel sem máshogyan, mint ahogy ő csinálta valamikor. Ha a mosógépen meg a mikrón még állítani tudja a különféle funkciókat, akkor ezen miért ne tudná? Az utat meg csak figyelni kell, és lehúzódni az idióta gyorshajtók elől.
Mikor még élt a férje, megbeszéltek közösen mindent, de a végén mindig a férje döntött. Legalábbis azokban a kérdésekben, amik nem a háztartással vagy az unokával voltak kapcsolatosak. Azóta megtanulta, hogy nem mindig kellett volna engednie. Akkoriban úgy tisztelte, mint egy istent, ma már nem tisztelné annyira. Ma már semmilyen különbséget nem lát a férji és a feleségi döntések minősége között. Emberi döntések vannak, melyekben bárkinek lehet igaza.
Egy reggel, miután a szomszédok elmentek munkába, leakasztotta a Suzuki kulcsát, beült és beindította a motort. Elsőre indult és olyan finoman duruzsolt, mint újkorában. Kipróbálta a pedálokat, karokat, világítást, minden tökéletesen működött. És akaratának tökéletesen megfelelően. Ezt is mennyire túlzásba vitte a férje – úgy állította be az autóvezetést, mint valami olyasmit, aminek elsajátításához isteni kegyelemre van szükség. Itt pedig csak néhány kapcsoló van, kevesebb tán, mint a mosógépén.
Május 22-én volt Noel születésnapja, még nem a nyári őrület, a 84-es a Balatonig még járható, onnan meg nem mennek sokan Pécsre. Máig emlékszik a kihalt somogyi és baranyai falvakra, sokszor megtették az utat a férjével, mezőgazdasági gépekkel is alig találkoztak, nemhogy autóval. Pécs már más tészta, de ha odáig eljut, csak boldogul. Tovább szőtte a tervet, s a levegőben keringő ábránd, ahogy teltek a napok, egyre közelebb ért a földhöz. A végén semmi akadályát nem látta annak, hogy belevágjon. Hetvenöt éves, mások is szaladgálnak hetvenöt évesen a világban. Ő meg csak Pécsre akar lejutni, innen, a Rábaközből.
Természetesen nem írta meg a lányának, mire készül. Nem szólt senkinek a faluban sem. Valamit sejthettek ugyan, mert mikor próbaútra vitte a Suzukit a kertek alatt, többen is megállították és megkérdezték, mit csinál. Feltöltöm az akksiját, hogy le ne merüljön, mondta szakavatottan, mert erre a mondatra emlékezett a férjétől. Tanítónőként ment nyugdíjba, és a tanítónőknek hittek a faluban – senki sem vonta kétségbe a szavait.
Megsütött, megfőzött mindent, az ajándékokat becsomagolta, ruháit előkészítette. Május 21-e kora reggel volt, egy teljes napot szánt az utazásra, sok pihenővel. A vállalkozás várható fizikai terhei annyira lekötötték, hogy egy pillanatig sem gondolt arra, mit fog szólni a lánya, ha beállít hozzájuk. Arra gondolt csak, mennyire fog örülni Noel, ha meglátja, és nekiáll a hatlaposnak, amit neki sütött. És játszik a játékokkal, amiket apránként vásárolt. Csak erre tudott gondolni, a kiabálással, amiben a lánya részesíti majd, nem törődött. Ha már ott lesz, mondhatnak neki bármit, majd behúzódik Noellel a gyerekszoba egyik sarkába, elő sem bújnak.
Az internetről leírt részletes útvonaltervet kiragasztotta a műszerfalra, bár Sárvárig enélkül is emlékezett az útra. Falu falu hátán, mindig egyenest a főúton. Itt, ha akarna, sem tudna gyorsan menni, és szerencsére mások sem tudnak. Utána meg majd meglátja.
Azonban már néhány kilométer megtétele után rájött, hogy az autóvezetéshez más is kell, mint a műszerek ismerete és a kocsi jó műszaki állapota. Pedig egy ideig, amíg nem jött senki vele szemben és a háta mögött is üres volt az út, még élvezte is a vezetést, a sebességmérő mutatóját egyenes úton a nyolcvanig is felfuttatta. Új, egészen bódító érzés fogta el, amit sosem érzett a férje oldalán. Megszelídítette, a hatalmában tartotta azt a gépet, amit eddig csak a férje tudott, méghozzá – úgy érezte – játszi könnyedséggel. De a forgalom, ahogy kiért a rábaközi falvak keszekuszaságából, egyre élénkebb lett, többször kellett elsőbbséget adnia, és ekkor döbbent rá, hogy egy csomó tábláról nem tudja, mit jelent. Körforgalomnál megállt, és addig várt, amíg egy szem járművet sem látott balról, miközben a háta mögött már tülköltek. Kanyarokban ötvenre lassult, utána meg tövig nyomta a gázpedált, mire a mellette elszáguldók felmutatták neki a középső ujjukat. Faluhatárhoz érve nem tudta, miért írták először zöld mezőbe, utána meg fehérbe a falu nevét. Ő már a zöldnél negyvenre váltott.
Nagyjából ötven kilométert tett meg az első pihenőig. Remegett keze, lába, amikor kiszállt egy erdőbe vezető tagúton, amire sikerült bekormányoznia a kocsit. Előtte néma csönd, mögötte zúgó forgalom. Megriadt, hogy volt képes becsatlakozni és ekkora utat megtenni ebben az őrületben. Enni sem tudott, pedig éhes volt, reggel csak a szokásos pirítósából tudott lenyelni néhány falatot.
Elképzelni sem tudta, hogy tolatva térjen vissza a forgalomba, így megpróbált megfordulni. Nem ment könnyen, mert szűk volt a hely, és alig találta a hátramenetet. Beleizzadt, mire végre sikerült. Viszont a sikeres manőver újabb lendületet adott neki, de érezte, ez már korántsem az, mint amit elindulás előtt érzett. Most még visszafordulhatna, de eszébe jutott, hány, de hány ember az életét is feláldozza azért, hogy eljusson a célig. Ő az életét nem áldozná fel, de ennél azért, amit eddig tett, sokkal többet.
Ahogy sikerült visszasorolnia és felvenni a lassúbb járművek ritmusát, ismét valami furcsa nyugalom szállta meg. Érezte, hogy része valaminek, hogy egy a sok úton lévő közül, akik mind ugyanazért hajtanak: hogy oda érjenek, ahova indultak. Ettől az egyszerű, nagyon is kézenfekvő gondolattól megnyugodott kissé, és nem gondolta, hogy annyira idegennek kellene éreznie magát. Csak akkor rémült meg, amikor szinte közvetlenül a háta mögött feltűntek egy teherszállító autónak a lavórnagyságú lámpái és vakítóan villogni kezdtek rá. Aztán meg megelőzték, és nézte, amint embermagasságú kerekei szalmabálaként gurulnak el mellette. Ha a lánya nem is, Noel biztosan hősként fogja ünnepelni, amikor megáll majd a Suzukival a kapujuk előtt.
Sárvár után eltűntek a falvak, viszont megnövekedett a forgalom. Nem értette, honnan bújt elő hirtelen ennyi autó, teherkocsi, busz. Volt úgy, hogy ötvenméteres sor követte, mert nem tudtak előzni a szembeforgalomtól. Próbált gyorsabban menni, de megijedt, és inkább lassabban ment. Ismét az az érzés fogta el, hogy nem való ide, hogy ekkora megaláztatást csak a férje oldalán érzett, pedig csak egyszerű parasztember volt, de a felvágós fajtából. Abból, aki anyagilag ugyan összeszedte magát, de semmilyen más cél nem lebegett a szeme előtt. Ezek is itt ugyanúgy semmibe vették, s akinek sikerült megelőznie, még rá is tett egy lapáttal, hogy néhány másodperc múlva már a hátulját se lássa.
Három és fél óra alatt érte el a Balatont, további egy órájába telt, mire meg tudta kerülni Keszthely felől, és ráállt a Kaposvár felé vezető 61-esre. Marcalinál hosszabb pihenőt tartott. Leült egy benzinkút melletti padra, mert a benzinkutakat valamiért biztonságos helyeknek tartotta, és elmajszolta az első szendvicsét. Dél volt, harangszót hallott valahonnan, a szemközti tornacsarnok falánál gyerekek gyülekeztek. Istenem, gondolta, itt is minden ugyanolyan, hát mitől félek? Fáradt volt, de a szendvics, a termoszban a még meleg tea, s a rövid pihenő magához térítették. Megnézte az útvonaltervet, kicsivel túl volt a felén. És ismét falvak jönnek, meg gyér forgalom. Az üzemanyagnak elégnek kell lennie, nagyjából a tank harmada hiányzott.
De semmivel sem volt gyérebb a forgalom, és az út is egyre kanyargósabbá vált. Érezte, hogy lassul, a lassúhoz képest is lassul, a kocsi meg rángatni kezd, mikor elfelejt visszakapcsolni. Nagybajomnál eltévesztette a kadarkúti lehajtót, s Kaposvárhoz közeledve még nagyobb lett a forgalom. Visszafordult, közben majdnem maga alá gyűrte egy kamion, amit fékezésre késztetett, alig bírt elmenekülni előle. Végül sikerült megtalálnia a Kadarkút felé vezető utat, és jó kétórás gyötrődés után elérni Szigetvárt. Itt, a Tesco parkolójában tartott hosszabb pihenőt, a férjével is mindig itt szoktak megállni. Ha szerencséje van, még a szerb árusok is elkerülik.
Számításai szerint az utolsó etapra készült. Meleg volt, a korai nyár egyik legmelegebb napja, nehezen találta a légkondicionáló gombját. Ahogy aztán az arcába vágott az állott, poros levegő, köhögni kezdett, fulladás kerülgette, alig látta elhomályosult tekintetével az utat. Egyenes, de iszonyúan forgalmas volt a 6-os. Szentlőrincnél megint meg kellett állnia, ezúttal egy traktorokat forgalmazó üzlet parkolójában talált menedékre. Úgy érezte, ez az utolsó szakasz fog ki rajta. Alig pár kilométerre Pécstől lesz kénytelen segítséget kérni, mert teljesen elmerevedett testével és eltompult agyával nem lesz képes továbbmenni. Még akkor sem, ha valamilyen csoda folytán az összes jármű eltakarodik az útról, egyedül csak ő marad. Vagy rendőri felvezetést kap, ahogy a miniszterek a tévében. Beindítani sem lesz képes a kocsit, nemhogy visszakecmeregni az útra.
Valaki megkocogtatta az ablaküveget.
– Segíthetek, néni? Valami baj van? – kérdezte egy kék köpenyes férfi, miután sikerült tenyérnyire letekernie az ablakot. Normális kinézetű ötvenes volt, mégis megijedt tőle.
– Nem, csak… várok valakit. A férjem bement ide az… üzletbe, őt várom.
– Ebbe az üzletbe? Ebbe? Ott nincs egy lélek sem. Én vagyok az eladó.
– Akkor nem tudom, akkor máshova ment. De mindjárt jön.
– Aha, értem. Biztos, hogy jól tetszik lenni?
– Egészen biztos. A vi…
– Üljön ki oda az árnyékba, a fa alá. Piszok meleg lehet odabent.
– Nem, nem. Jól vagyok itt, egészen jól vagyok.
– Rendben, csak segíteni akartam.
– Egészen jól vagyok, higgye el. Jól vagyok! Egészen jól vagyok! JÓL VAGYOK!
És a kormányra borulva vinnyogó, nyüszítő, egészen furcsa sírás tört elő belőle, mint apró rókakölyökből, akit magára hagyott az anyja.
