A torkolatnál
Egykedvű, tavaszi nap volt, nem sokkal
szürkület előtt. A tűnő fényt őrizte a tested,
s gondoltuk, emlékezni majd jó lesz
egy ilyen délutánra, főleg, ha leszáll az este,
és mi végül fénylünk még valahogy.
A parton, ahol ültél, most alakod villan újra,
ívekből rajzolt, gyönyörű, furcsa kép.
Vihar ébredt, majd – kiadva dühét – felettünk
szépen elült. Szálakra szétbomlik minden vágy
és akarat, amit oly sok időbe került
eggyé összesodorni. Miért fut százfelé, ha végül
úgyis az édes a sóssal végképp egybevegyül majd?
Trieszti séta
A régi városkapu, melyet Riccardónak hív a nép,
s felmosóvizet önt a tövébe, nem nyílik márű
sehová – boltíve alatt az idő kimúlt alakja
leng, test, amely el nem enyészik, távolság,
mit két ezredév teremt. A jelen, akár a korall,
mindig elsüllyedt dolgokon tapad meg, leválni
többé képtelen, csak színét veszítve dereng,
mikor magába szívta már a láthatatlan mérgeket.
